A modern ember szinte vallásos buzgalommal teszi fel a kérdést: ki vagyok én?
Mintha a lét legfőbb feladata az lenne, hogy végre pontosan körülírjuk magunkat, elnevezzük sérüléseinket, rendszerezzük mintázatainkat, és ezzel valamiképpen birtokba vegyük önmagunkat. Csakhogy minél pontosabban próbáljuk leírni azt, amit önmagunknak hiszünk, annál inkább pszichológiai zárványt építünk belőle magunk köré.
Az ember így nagyon könnyen válik saját magyarázatainak foglyává, pszichológiailag ugyan érthetővé, de szellemileg teljesen elszegényedett lénnyé.
Az ember viszont nem egy lezárt dolog. Nem a múlt végleges eredménye, nem a gyerekkor, a trauma, a családi rendszer és a mechanizmusok szép rendbe szedett összegzése. Az ember sokkal inkább egy nyitott, állandóan változó, és változtatni tudó lény.
Ha végre így tekintünk az emberre, akkor nem pusztán az a kérdés, hogy mi történt vele, hanem az is, hogy ki akar megszületni benne. Nem csak abból érthető meg, ami már lezajlott az életében, hanem abból is, ami még csak lehetőségként rejtőzik benne a jövőjéből.
Ezért érzem egyre inkább úgy, hogy a mai kor emberének valódi kérdése többé már nem az, hogy ki vagyok én, hanem az, hogy kivé válhatok, kivé akarok válni?
Ez a kérdés szigorú, és nem hagyja eltompulni, elkényelmesedni az embert. Mert nem a már kialakult énkép védelmét szolgálja, hanem a megszületendő ember iránti hűségre invitál.
A “ki vagyok én?” kérdés mögött gyakran ott lapul a vágy, hogy legyen végre egy stabil identitásom, amire rámutathatok, amit megvédhetek, ami köré rendet szervezhetek. Az élet mélyebb logikája viszont nem az identitás megszilárdítása, hanem az átváltozás, a változásra való képesség kialakítása és működtetése
.
Az ember nem azért van a világban, nem azért él, hogy véglegesen megfejtse magát, hanem hogy folyamatosan megszülethessen azzá a valakivé, aki még nincs kész benne.
Az antropozófiai emberkép itt válik radikálissá, mert nem azt mondja, hogy az ember csak egy sérült psziché, ami történetesen gondolkodik, érez valahogy magáról, hanem azt, hogy az ember szellemi, lelki és testi valóság egyszerre. A fizikai test nem puszta biológiai anyag, hanem hosszú világfolyamatok hordozója.
Az éteri szervezet nem egyszerűen életfunkciók összessége, hanem a növekedés, emlékezés, ritmus, regeneráció és megtartás hordozótere. Az asztrális szervezet a fájdalom, öröm, vágy, félelem és belső mozgás világa. Mindezek mögött-fölött áll az Én, nem mint önkényes önazonosság, hanem mint az a középpont, ami képes mindezt átvilágítani, átformálni, és ha kell, szét is törni.
Az Énünk az a szellemi mag, az a szellemi hatás, amely életeken át hordozza önmagát, miközben újra és újra más személyiségeket ölt magára.
Éppen ezért sem érdemes ennyire belemerevedni az önmeghatározások végtelen sorába. Ehelyett cèlravezetőbb az ember szellemi megragadását kultiválni.
Minden embernek van szellemi eredete, van szellemi feladata, kozmikus rendeltetése. Az ember nem véletlenül születik meg, és nem azért kap szabadságot, hogy kényelmesen elhelyezkedjen benne. Az élet nem egy csini pszichés dekoráció, hanem próbatétel, ontológiai átmenet. Ezen az átmeneten keresztül kell valaminek megszületnie, ami több, ami nagyobb a személyes múltnál, mert az ember nem csupán önmagáért inkarnálódik.
Ez a felismerés éppoly felszabadító amilyen kegyetlen is. Felszabadító, mert kimondja, hogy nem vagyunk végleg bezárva abba, amit eddig tudtunk magunkról. Kegyetlen, mert ezzel egyidejűleg azt is kimondja, hogy nem lehet semmit sem a múltra fogni, nem lehet örökké menekülni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az ember nemcsak a sebzett múlt, nemcsak a már megélt események lenyomata, hanem a még meg nem valósult jövő hordozója, formája is. Ennek a gondolatnak kell fontosabbá válnia, szemben az automatikusan, reflexszerűen megélt kivagyokisággal.
A kérdésnek, hogy mit hordozok, el kell jutnia oda, hogy mire kaptam ezt a hordozást. Milyen ember akar megszületni a mintázat túloldalán? Michael korának embere már nem maradhat gyermeki tudatban. Felnőtt szellemi ébredésre van hívva, olyan tudatra, ami nem menekül el a saját életének súlyától.
Az antropozófiai emberkép így nem pszichológiai magyarázatot ad az emberre, hanem felelősséget bíz rá. Nem azt kérdezi tőle, hogy miért lett ilyen, hanem azt, hogy mivé akar válni a szabadságban.
Az ember nem lezárt történet, nem kész identitás, hanem nyitott sors; a szellem által formálódó lehetőség.
Talán épp ez korunk legkeményebb feladata, mert nem a régi én kényelmét kell megőrizni, hanem fel kell tudni vállalni annak a belső munkának a súlyát, amiben az ember lassan méltóvá válik saját eredetéhez.
Mert végül nem az a döntő, hogy mit írt belénk a múlt, hanem az, hogy tudunk-e helyet adni annak, aki még csak most akar megszületni bennünk.
Az ember ott kezdődik igazán, ahol már nem magyarázza magát, hanem vállalja a megszületését.
0 hozzászólás