Szerző: Medek Tamás spirituális író, segítő
Szintén nehéz megérteni azt is, hogy jó-jó, de mégis ki az, aki reinkarnálódik az egyes testet öltések alkalmával?
Ki az, aki most vagyok, ki az, aki korábban vagy egyel korábban voltam, s ki az, aki maga a lelkem?
S azért oly nehéz ezt megérteni, mert el kell fogadni hozzá, hogy a lélek egy olyan energiakomplexum, ami képes magát megosztani, képes egyszerre több helyen jelen lenni, tehát sajátosságai már-már túl haladnak azon az értelmi szinten, melyet földi elménkkel könnyen felfoghatnánk.
A lélek tehát az az isteni rész, a Forrásból (Istenből) kivált egyéniség, önálló lény, aki így Isten gyermekeként, igyekszik ahhoz hasonlatos lenni – mint mi, gyermekként, ahogy a szüleinkhez hasonlatosak igyekszünk lenni.
Ez egy hosszú folyamat, melynek jelenleg a reinkarnációs, fizikai világokban töltött szakaszánál járunk (mint amilyen itt, az iskolás korszakunk például). Jelenleg a szellemi világban jelen lévő jót tanuljuk meg értékelni és magunkévá tenni, úgy, hogy ehhez itt a fizikai világban megkapjuk a rosszat is. (Enélkül – értelemszerűen – nem mehetne mindez végbe.)
A lélek minden egyes leszületése alkalmával “leküldi” egy részét, mely az adott fizikai testhez kapcsolódva és igazodva kialakítja az arra az életére szóló személyiségét.
Ez a személyiség a test halála után visszatér a szellemi világba a lélek – nevezzük most így – központi magjához, s egyúttal bele is olvad abba, azután a lélek annyival több is lesz, ám egyúttal a külön személyiségét is örökre megőrzi.
A lélek minden következő leszületésnél az összes energiájának azon részeiből “gyúr össze egy adagot”, amelyen dolgoznia kell az előzményeit tekintve, illetve amelyek fontosak és illeszkednek a leendő (megélni kénytelen vagy kívánt) terveihez. Azt a hasonlatot szoktam felhozni a könnyebb érhetőség kedvéért, miszerint a lélek a bélyeggyűjtemény, s az egyes személyiségek benne a bélyegek.
Minden egyes testi élet után a gyűjtemény egy újabb bélyeggel bővül, mely egyéniségét megtartja mindvégig, ugyanakkor egyúttal a gyűjtemény szerves része is lesz, gazdagítva, gyarapítva, a saját értékével értékesebbé téve azt.
Ennek megfelelően, azon szeretteink, akik már eltávoztak a szellemi világba, akkor is megtartják örökre egyéniségüket és személyiségüket, ha közben a lelkük újra leszületett. Sőt, még pontosabban fogalmazva, a lélek, abban a formában (abban a személyiségében) képes megmutatni magát más lelkeknek, amilyenben szeretné.
Ezért, ha eljön az időnk, s visszatérünk a szellemi világba, például a nagypapánk lelke a nagypapánk képében fog találkozni velünk (még akkor is, ha a lélek közben újra leszületett, energiájának egy részével), mert tudja, hogy akkor, abban az állapotunkban az a megnyugtató és elfogadható a számunkra.
Egyébként minél fejlettebb egy lélek, illetve minél inkább visszatért a teljes tudatossága a testi halála után, annál kevésbé igényli azt, hogy egy másik lélek így “alakot öltsön” előtte, s sokkal szívesebben látja igazi önvalójában.
Itt fontos azt is megjegyezni még, hogy amikor eltávozott szerettünk lelkének újra leszületését várjuk, illetve annak megtörténtét gyanítjuk, a fentiek értelmében ne úgy tekintsünk az új “jövevényre”, mint arra a szerettünkre, akit látni vélünk (vagy tudunk) benne.
Noha ugyanaz a lélek, de mégsem teljesen, illetve egészen pontosan azt a személyt, akit korábban elvesztettünk, valójában odaát találjuk majd meg. Itt újra hangsúlyoznám, hogy a konkrét személyekhez való ragaszkodásunk pusztán a földi elménkből fakad, s teljes tudatosságunk visszanyerésekor (ami valakinél rövidebb, valakinél hosszabb időt vesz igénybe), már magát a lelket kívánjuk látni, mindazt ami ő valaha volt, s nem csupán egy kiragadott személyiségét, részét.
Most földi elménkkel gyermekünknek látjuk a gyermekünket, főnökünknek a főnökünket, szomszédnak a szomszédunkat, s így tovább, de ha valójában képesek lennénk látni őket (erre ugye csak odaát nyílik majd lehetőségünk, jelenleg nem véletlen nem látjuk az összefüggéseket), akkor meglátnánk bennük az igazi lelküket valójában.
Jelen felfogásunkkal, földi elménkkel borzongató érzés lehetne, meglátni például gyermekünkben vagy a főnökünkben, hogy korábban volt már az anyukánk is, a testvérünk, az ellenségünk, stb., de ettől a végső igazság még ez. S amiért nem látjuk most ezt igazán, az csak azért van, hogy a szerepünkkel mindinkább azonosulni tudjunk.
Így talán már érthetőbb, hogy akik most vagyunk, végső soron nem is egészen az, aki az előző életünkben voltunk, de mégis csak az.
S bár most nem emlékszünk az előző életünkre, bár nem is ismerjük azt, aki akkor voltunk, s talán egészen eltérő személyiség is volt az illető, mégis tudnunk kell, hogy igenis, ő is mi voltunk.
A legkevésbé sem helyes tehát az a népszerű felfogás, hogy “miért nekem kellene egy olyan személy adósságát (karmáját) törlesztenem, akit nem is ismertem, s talán nem is én voltam?”.
Ezt talán úgy lehetne szemléltetni, hogy a testünk egyes sejtjeit képzeljük magunk elé. Noha minden sejtünk egy külön kis világ, egy külön egyéniség, mégis egyként alkotják a testünk egészét, s mindegyik azon munkálkodik rendületlenül, hogy az egészet épségben tartsa.
Nem akad fenn azon, hogy most más, esetleg rosszul működő sejtek okozta problémát kell neki megoldania, hanem feltétel nélkül megteszi azt. Tudja, ha nem teszi, ha ő is “beadja a derekát”, a test végül elveszik. Itt csak annyi különbség van, hogy a lélek sosem veszik el, újra és újra próbálkozhat rendbe hozni korábbi hibáit – bár ahogy írtam korábban, az ösztöne hajtja azért előre, tehát a tényleges örökkévalóságig egyik lélek sem ragad le itt.
Ha képesek vagyunk megérteni létezésünk ebbéli működését, sokkal tökéletesebb, részletesebb és tisztább rálátást nyerünk az egész mivoltunkra, saját magunkra és a világra is, mely körbe vesz bennünket.
Többé nem tartjuk egy igazságtalan helynek mindazt, ami körbe vesz bennünket, többé nem tartjuk sem szerencsének a velünk történő jót, illetve balszerencsének sem a velünk történő rosszat, többé nem ítélkezünk mások élete felett (hiszen nem ismerjük lelki előzményeiket), valamint nem haragszunk Istenre sem (és a korábbi személyiségünkre, valamint a lelkünkre sem) amiért így “elbánt velünk”.
Hanem felismerjük és elfogadjuk, hogy ezúttal a lelkünk azért küldött le bennünket, amit végül élnünk kell, s hogy ebből a tőlünk telhető legjobbat hozzuk ki számunkra, s így voltaképpen a teljes egészünk, a lelkünk számára is.
Medek Tamás
spirituális író, segítő
0 hozzászólás