írta: Medek Tamás spirituális író
Egy alapvető spirituális kérdéskört szeretnék most érinteni, melynek létezésében sokan nem is hisznek, másokban pedig talán kérdések merülnek fel vele kapcsolatban.
A reinkarnáció, más néven újra testet öltés, annak a folyamatnak a része, mely során a lélek (akik valójában vagyunk) hol testben a fizikai világban, hol test nélkül, a szellemi világban létezik. Számos cikkembe írtam már arról, mi is ennek a lényege, az értelme, hogy miért is létezik a fizikai világ, s mi a lélek ezen keresztüli útja.
Hogy tényleg létezik-e reinkarnáció? Számos “jelből” gondolhatjuk, sőt lehetünk benne biztosak, hogy igen.
Egyrészt nem kevés dokumentált eset létezik már, melyekben vagy gyermekek, vagy hipnózis alatt lévő felnőttek számoltak be előző életük eseményeiről, körülményeiről, melyet aztán később igazolni lehetett, úgy, hogy közben az is bizonyítható volt, hogy az illetőnek jelen életében egyébként nem lehetett ezen információkról tudomása.
Másrészt a szellemi tanítások (s köztük az én szellemeim közlései is) egyértelműen kijelentik a sorozatos testet öltések tényét.
Harmadrészt a logikát is elővehetjük.
S e három közül erre térnék ki egy kicsit részletesebben. Tegyük fel, hogy nem lenne reinkarnáció, s valóban mindannyiunknak ez az egy fizikai élete lenne, miután Isten (vagy bármilyen felettes szellemi lény) megítélne bennünket, s miután annak megfelelő örök körülmények közé kerülnénk.
Ezek szerint Isten (ki tudja, miért) eldöntené, hogy egyik gyermeke elképesztő nyomorba kerüljön, másik pedig határtalan gazdagságba. Hogy az egyik egy napot éljen, míg a másik 90 évet, hogy az egyik viszonylag gondtalan életet élhessen, míg itt a Földön van, míg a másik egy állandó szenvedéssel, balszerencsével telit.
S mindezek tetejében, amikor ez az egy szem élet véget ér, akkor annak megfelelően, hogyan éltünk, hogyan viselkedtünk másokkal és magunkkal, megítél bennünket, s dönt további sorsunk felől.
Ha lenne a világon igazságtalanság, akkor ez lenne a legnagyobb. S gondolnánk, hogy azzal pont Isten élne? Még a feltételezés is szembe menne a legalapvetőbb logikai és racionális elgondolásokkal is.
Az az Isten, akinek a világában a szeretet az úr, ahol a szeretet és a pozitív gondolatok a világot fenntartó legnagyobb, egyedüli erők, gondolnánk, hogy Isten elkövetne ekkora igazságtalanságot?
Hogy valóban a szeretet energiája tartja fenn a világot épségben, arról többek között az úgynevezett “rizses kísérlet” is tanúbizonyságot ad, melyről a spirituális utam történetének 3. részében írtam, valamint a hétköznapi életben is millió példáját láthatjuk annak, hogy rövid távon is, de hosszabb távon mindenképpen a pozitív gondolatok és érzelmek azok, amik építenek bennünket és másokat is, nem pedig a negatívok.
Úgy vélem, nem is a reinkarnációban való hithez kell nagyobb erő és bátorság, hanem ahhoz, hogy a nem létezésében higgyünk. Mindezt figyelemebe véve tehát, a továbbiakban a reinkarnáció, mint létezésünk egyik meghatározó eleme, elfogadottnak és létezőnek tekinthető.
A legtöbbünknek már több száz vagy akár több ezer fizikai élete is lehet a háta mögött, s még ki tudja, mennyi előtte.
Ez természetesen több száz millió vagy több milliárd földi évet is jelenthet, azonban az idő csak itt oly nagy jelentőségű, a szellemi oldalról nézve ez koránt sincs így.
Egyes beszámolók szerint a lélek, amikor a testi halálát követően visszatér a szellemi világba, úgy érzékeli éppen hátrahagyott életét, mint mi itt, reggeli ébredéskor, egy meglehetősen élethű és valóságos álmunkat.
Egy-egy életünk csupán apró láncszeme tehát a teljes létezésünknek, annyi legfeljebb, mint most egy nap, mondjuk egy átlag életkorhoz képest. Sőt, még a testet öltések időszaka is csupán egy része teljes szellemi létezésünknek.
Változó, hogy melyik lélek meddig éli a reinkarnációs időszakát, s ez tulajdonképpen tőle függ. Akkor fejezte be, amikor a lényegét megértette, s azt maradéktalanul be is építette a mindennapjaiba.
Ez nem könnyű természetesen, pláne nem úgy, amikor a kísértés (a rossz) jelen van, s sokszor erősen jelen van – ugyanakkor a lecke és a tanulás egyik kényszerű kelléke is ez, hiszen ha csupán a jó létezne a fizikai világban is, akkor nem beszélhetnénk tanulásról sem. A jóért tulajdonképpen küzdeni sem kellene, a jót értékelni sem tudnánk, s valahogy úgy néznénk ki, mint az a gyermek, aki világ életében mindent megkap, s küzdenie soha nem kell semmiért sem. Az ilyen életút végét többnyire ismerjük.
Mivel erről már sok cikkemben írtam, így itt most csak nagyon röviden említem, hogy a tudatunk az életünk minden egyes pillanatában rögzíti minden egyes gondolatunkat, tettünket, minden körülményünket, sőt még azt is, hogy milyen érzelmeket okozunk másoknak.
Ez a napló, melynek – mondjuk így – egy példánya a mindenség krónikájába is kerül, valamint egy példányát a lélek is eltárolja. A testi halál végén jelentkező, úgynevezett életfilm lepörgés alapjául is ez a napló szolgál, valamint ez alapján értékeljük ki a szellemi világban, segítőinkkel az éppen hátrahagyott életünket, sőt, még a hipnózis során, életük vagy korábbi életük egy tetszőleges időpontjára visszaemlékező személyek is ezt a naplót használják.
E napló, szellemi világban való tanulmányozása során derül ki egyértelműen, hogy miket kell az adott léleknek a következő életében megterveznie ahhoz, hogy lelke emelkedhessen, hogy a lélekfejlődés útján előre haladhasson (ez minden lélek alapvető ösztöne).
S nagyon leegyszerűsítve fogalmazva, mindig ahhoz lényegében hasonló körülményeket kell egy léleknek vállalnia a következőkben, mint amilyet korábban ő okozott másoknak.
S ha megértette, elfogadta, tanult abból, hogy tettével mit okozott, akkor az adott leckét hátrahagyhatja, ellenkező esetben újra kell vállalnia. A minderre szánt idő (földi értelemben véve) végtelen, valamint a leszületési hely, s annak szellemi szintjének kiválasztása, megtalálása sem lehet soha probléma, tekintve a Világegyetem (ismét csak földi értelemben vett) végtelenségét.
Persze azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor semmi erőfeszítést sem kell tennünk azért, amiért még itt vagyunk a fizikai világban, hiszen bármilyen végtelen is az idő és a tér, előbb-utóbb minden léleknek haladnia kell, s természetesen jobb előbb, mint utóbb.
Mindezt figyelembe véve szoktam mondani, hogy jelenleg nem a teljes tökéletesség a cél a többségünknél (hiszen akkor nem ezen a szellemi szintű fizikai világban lennénk), hanem az afelé való törekvés, a mindenkori körülményeinkhez és lehetőségeinkhez mérten.
Nagyon sokan nehezen tudják elfogadni, hogy túl lássanak mostani személyiségükön, mostani önmagukon, s óhatatlanul is a mostani testi születésük és haláluk közé szorítkozva ismerik el magukat. Ráadásul nem is emlékeznek korábbi énjeikre, így még jobban idegennek tűnik bármi más elfogadása.
Ezen azonban alapvető fontosságú túllépni, több okból is. Egyrészt ha csak a mostani életünket ismerjük el, akkor a világ valóban egy rettenetesen igazságtalan helynek fog tűnni, Istennel együtt, másrészt aligha fogjuk megérteni, mi, miért történik velünk. Harmadrészt hazugságban élnénk, hasonló módon, mintha minden napunkat úgy élnénk itt a Földön, mintha az lenne az egyetlen – megtagadva minden eddig megélt napunkat és minden továbbit.
Persze, úgy, hogy nem emlékszünk korábbi életeinkre, ez nem könnyű. Ennek a feledésnek azonban számos oka van, amit el kell tudnunk fogadni.
Ezen a szintű fizikai világban még sem a testünk, sem a lelki fejlődésünk nem támogatja, hogy fizikai életünk során minden információnk birtokában lehessünk.
Gondoljunk csak bele, az idegrendszerünknek (testünknek) sokszor egy élet traumáit, viszontagságait is éppen elég elviselni, megemészteni, feldolgozni, nemhogy mellette még több százét…
Valamint a fizikai testünk sem olyan magas szintű még, hogy a lelkünk teljes (vagyis a jelenleginél lényegesen több) energiáját képes legyen elfogadni.
S ahogy írtam fentebb, a lélekfejlődésünk sincs még azon a szinten, most még úgy kell élnünk a szerepünket, hogy minél jobban beleélhessük magunkat – a mindent tudás ezt is hátráltathatná.
Leszületésünkkel tehát feledésbe merülnek korábbi emlékeink, s a létezésünk igazságának ismeretei (legkésőbb a gyermekkorban, lesüllyednek a tudat alatti rétegekbe), s a szellemi világba való visszatérésünkkor kapjuk őket teljesen vissza.
Éppen ezért is segítenek oly sokat szellemi segítőink a fizikai életünk minden pillanatában (úgy, hogy azt sokszor észre sem vesszük), hogy minden úgy történhessen, ahogy azt leszületés előtt elterveztük – hiszen magunktól (mivel nem emlékszünk semmire, ráadásul a földi eszünkkel is sok mindent másképp látunk és gondolunk most) aligha haladnánk a leszületés előtt eltervezett utunkon.
folytatjuk…
Medek Tamás
spirituális író, segítő
0 hozzászólás