Biztos, hogy mindig hagyni kell?

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

Néhány napig puffogtam magamban, mert ismét felbosszantott valami, nem először. Mivel az önismeretnek egy bizonyos szintjén vagyok, már nem ventilálok csuklóból, rögtön, ha valamin felkapom a vizet, előbb megvárom, míg lehiggadok.

Ha még akkor is piszkál, mert újra és újra bekúszik a gondolat, hogy de azért mégiscsak, na, akkor fontolóra veszem, hogy kiírom magamból a Csontasszony oldalamon, vagy kis videót készítek belőle, elmondom.

Á, hagyd a fenébe, minek, ilyen a világ, egy írástól, videótól nem lesz jobb a helyzet. Rendben, hagyom. Na, de mégiscsak. Ha nem is változik, de legalább magamon könnyítek, nem mérgez belülről az én puffogó viperám.

Szóval ilyeténképpen szoktam én ellenni önnön magammal. Jól megbeszéljük én, és én, a vége pedig többnyire az, hogy kiírom magamból, vállalva, hogy jó sokan nem, és annál kevesebben viszont egyetértenek velem.

Ők, a néhány klasszikus értékrendet valló ember kicsit visszaadja az emberiségnek ha mégoly csekély szegmensébe is vetett hitemet.

Jelesül, hogy nem vagyok egyedül, ami az egymás iránti alapvető tisztelet, udvariasság, viselkedéskultúra témát illeti.

Igaz, egyre kevesebben vagyunk, de még vagyunk. Sanszos azonban, hogy az én generációmmal mindez a múlté lesz, és az utánunk jövők már egyáltalán nem fogják tudni értelmezni a szavakat sem, hogy udvariasság, tisztelet, és valószínűleg a klasszikus szépirodalom értelmezése is a múltté lesz, hiszen általában több, mint 300 szavas szókincsből állnak e művek.

Rövidke, frappáns írást akartam, így ez került fel végül a Csontasszony oldalamra:

Népnevelés következik.
Akinek nem inge természetesen ne, akinek viszont de, az igen.
Én értem, hogy ebben az internetes világban, meg amúgy kinn a való világban is egyre kevésbé megszokott a KÉREM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM NEM KÉREM, SZIA, ÜDVÖZLÖM, MINDEN JÓT KÍVÁNOK, és társai.

A kérdésre a válaszadás. A válaszadásra a bármilyen reakció.
Azaz egy alap, emberi TISZTELET a másik iránt.
Különös tekintettel, ha én KÉREK tőle valamit, amire nagyon rövid idő alatt választ is kapok.

Még ha a válasz bennem nemleges választ generál, akkor is megírom: köszönöm a választ, gondolkodom. Köszönöm a választ, nem kérem. Köszönöm a választ, minden jót kívánok.

Én mindig olyan büszke vagyok, hogy az elmúlt 13 év alatt kialakult itt egy kulturált, írni, olvasni, szöveget értelmezni, klasszikusan, tisztelettel kommunikáló olvasóközönségem, vendégköröm. Időnként persze itt is fel-felbukkan ennek ellenkezője, de ők rövid úton és időn belül távoznak. Vagy maguktól, vagy segítek nekik.

Ha én megtisztelek minden nekem üzenetet, levelet, e-mailt író Embert a válasszal, ezt ugyanúgy elvárom én is. Igen, bizony ELVÁROM. Ez egy ilyen oldal, én egy ilyen Ember vagyok: bizony vannak elvárásaim a normális kommunikációt illetően. Adok, kapok. Ez ilyen egyszerű.

Ha ezt nem kapom meg, nincs is dolgunk tovább egymással. Én nem megyek bele a „hát ilyenek manapság az emberek ” vállrándítós elfogadásba. Nekem fontos a klasszikus kommunikációs stílus: üzenetváltáskor látom, köszönök, válaszolok, válaszomra választ várok.

Picit szomorú vagyok, hogy ezt nyilvánosan ki kell írnom, és erre felnőtt embereket nevelni kell. Rendkívüli módon fontos az önismeret, tudni vágyjuk, hogy miért nem működnek életünk bizonyos szegmensei, miközben alapvető viselkedéskulturális és protokolláris problémáink, hiányosságaink vannak. Arról már nem is szólok, hogy az intelligencia fokmérője is az írásbeli, szóbeli kommunikáció.

Itt kezdődik minden, ez az alap: ahogy kommunikálok, az vagyok én.

Mert még mindig többségben vagyunk, csak sokan hallgatnak, hiszen sikerült odáig zülleni, hogy aki szóvá teszi a helyesírási hibákat, mint ahogy az ókorban a kiéheztetett oroszlánok elé vetett keresztényekre, úgy ugranak rá a vadak, és marcangolják ízekre nyelvtannácinak bélyegezve, és ez a legenyhébb kifejezés.

A butaság terrorja ma ott tart, hogy akit úgy neveltek a szülei, tanárai, hogy tisztelje saját anyanyelvét, aki még tud értelmes magyar mondatokban fogalmazni, helyesen írni, beszélni, pusztuljon.

És éljen, aki erre még felnőttként sem törekszik, nem veszi a fáradtságot sem, és mivel mása sincs, csak önérzete, azt hatalmasra növesztve kikéri magának, amiért felhívják erre a figyelmét. Régen csak egy bizonyos rétegre volt jellemző a félanalfabétizmus, ma már trendi és terjed, mint egy rosszindulatú vírus, ami ellen nincs védekező megoldás.

Az edukáció, a tanítás ellen lázadnak a népek, vicces, a mesterséges „intelligencia” által generált képek alatt ájuldoznak a gyönyörűségtől, és ha valaki megjegyzi, hogy hahó, hülyének vagytok nézve, szintén az ókori keresztények sorsára jut: széttépik az éhes ragadozók.

Az átlagember manapság nem büszke arra, hogy helyesen ír, és beszél, hogy kulturáltan meg tud szólalni, hogy több tagmondatot is képes megfogalmazni, akár írásban, akár szóban.

A kommunikáció egyre primitívebb, és itt nem a káromkodásról beszélek, mert a magyar ember mindig káromkodott, ki jobban, ki kevésbé. Hanem arról a primitivizmusról, hogy egyre növekszik a magyar szavakat, mondatokat használni, és értelmezni képtelen réteg.

A huszon-, harminconéves urbánus réteg – tisztelet a kivételnek – nem tud magázódni. Egy kérdésre, miszerint mikor kezdődött Svédország mentális lejtmenete, a svéd államelnök azt mondta: mikor az 1960-as években hivatalosan megszüntették a magázódást.

Érdekes módon – vajon miért? (a kérdés persze költői) – a királyi családra nem vonatkozik mindez, őket a mai napig magázni lehet csak.

Nem mindegy hogy szólok?! Nem, nagyon nem… A magázódás igenis távolságtartó tisztelet egy másik, általam nem ismert emberrel szemben. Én is tiszteletben tartom az ő auráját, az intim szféráját, ő is az enyémet. A tegeződéssel egy bizalmasabb viszony épül ki. De ez ma már nem bizalmi, hanem bizalmaskodó viszonnyá degradálódott.

Az udvariasság, ahogy Márai Sándor fogalmaz: „Ez az udvariasság, amely egyértelmű a nép életformájával, az emberi együttélés legfelsőbb megnyilatkozási formája. Korunk az emberiség legudvariatlanabb kora. Ma mindenki ’’színvallást” követel, s az udvariasságot kibúvónak és árulásnak érzik.” Írta ezt az 1950-es években, szegény, ha látná ma mi folyik…
De amúgy nincs még minden veszve, vidéken még tartja magát az udvariasság, az egymás iránti figyelmesség, a magázódás, bár ahogy terjed az urbanizáció, úgy veszik ki ott is egyre inkább mindez.

Ahogy tehát egyre kevesebb figyelmet, energiát fordítunk a kulturált kommunikációra, úgy zilálódik szét egyre jobban egy társadalom.

Ha a társadalmi normákat eltöröljük, nem demokratizmus lesz, és nem egyenlőség, hanem anarchia, és bomlás. Ennek jeleit ma már masszívan látjuk, és sok spirituális ember sem érti a mögöttes okokat, vagy áltatja magát, hogy az „ő világa rendben van”.

A köszönöm, szia, jó napot kívánok, üdvözlöm, minden jót kívánok, legyen szíves, kérem már sem írásban, sem szóban nem divat, a minap például 20 évvel ezelőtti ismeretségem „írt rám” csak úgy a messengeren: „nem sikerült eladnom a telkem”. Így, ennyi. Válaszoltam: szia, én is örülök neked, mi újság veled az elmúlt két évtizedben? És még egy vigyorgó fejet is tettem mögé, hogy érzékeltessem a helyzetkomikumot, de nem vette az adást. Pedig korombeli…

Züllik a kommunikációnk, nem tudjuk értelmezni egymás mondatait, szavait, apró verbális, nonverbális gesztusait. Harsányak, hangosak vagyunk, rosszul, vagy nehezen fejezzük ki magunkat, sokan rettegnek megszólalni is, vagy ha megszólalnak, érthetetlenül motyognak.

Magasan iskolázott emberek közt találkoztam olyannal, nem eggyel, aki nem tudott megcímezni egy borítékot, de az átlagpolgár is gyakorta nem tudja hogyan kell egy hivatalnak levelet írni, fogalmazni. Az iskolákban a kompetenciafelmérések tragikusak, a tizenévesek egyre nagyobb százalékban nem tudnak szöveget értelmezni.

Aki szerint ez rendben van, és jó irány, hát nem tudom melyik kávéházban ül…

És jelzem: nem az iskola feladata a gyereket megtanítani helyesen viselkedni, udvariasnak lenni, tisztelettudónak, különbséget tenni a magázódás és a tegeződés között. Ezt mind otthonról hozzuk.

Ezt az írást ítéletnapig folytathatnám. Nagyon sok mindennel összefügg a kommunikációnk. A hiányos, rossz kommunikáció eredményezte félreértések miatt párkapcsolatok, barátságok, üzleti, rokoni kapcsolatok mennek tönkre, munkahelyről kerülhetünk ki, beszűkül önérdek-érvényesítési lehetőségünk. Nem csak arról van szó tehát, hogy magázódni, vagy tegeződni, vagy, hogy klasszikus értelemben véve tudjunk kommunikálni.

Gyakorlatilag az életünk múlik rajta. A jelenünk, a jövőnk.

Jó lenne, ha ezt minél többen megértenénk, és nem tűrnénk a nyilvános megalázásokat, vegzálásokat, ami az online térben is elharapódzott. A ne törődj vele, akkor abbahagyja, láthatóan teljesen fals szemlélet és kiváló táptalajt ad a burjánzó mocskolódásnak, bántalmazásnak.

Éppen ellenkezőleg történik: aki rákap, hogy bármit mondhat, írhat büntetlenül, az előbb-utóbb egyre kéjesebb élvezetét leli a durvaságban, primitivizmusban.

Láthatjuk az iskolákban az egyre elterjedtebb bullyingolást, ami az online térben kezdődik általában. (Bullying magyarul: terrorizálás, zsarnokoskodás, erőszakoskodás, kegyetlenkedés, megalázás, gyötrés, kiközösítés, zaklatás, szekálás, szívatás, szadizás, kötekedés, kekeckedés.)

Biztos, hogy mindig hagyni kell? Mindent, amit hagyunk elharapódzni, el is fog harapódzni, és egy idő után már nem lehet megállítani.

Sem imával, sem elfordulással, sem asszertív kommunikációval, sem angyali elfogadással.
Ideje volna erre ráébredni.