Hol akad el boldogságunk – az ajándékoknál?

írta: Kováts Krisztina asztrológus

Várjuk a Karácsonyt, titokban az ajándékokat – s nem kapjuk meg/mást kapunk.

Várunk szerelmünk kezében egy virágra, egy csokira, netán egy jegygyürüre – de nem hoz semmit.

Várjuk születésnapunkat, hogy kapunk akár csak jelentéktelen dolgokat is – de elfelejtik.


Keletkezik egy űr, egy hiány, ahová be tud szivárogni-, vagy akár zúdulni az a rossz érzés, mely rosszkedvűvé, szomorúvá tesz.

Tudjuk, senki nem ígért semmit, senki nem csapott be, senki nem bántott – mégis, úgy érezzük elvették a boldogságunkat.


Hogyan lehetséges, hogy egy nem létező dolog ilyen hatással tudjon lenni ránk?

Mert nem igaz, hogy nem létezik!

Minden alkotás gondolattal kezdődik – legyen az egy szék, egy ház, egy szobor vagy egy érzelmi, szellemi dolog – egy szerelem, akár egy kisbaba, akár valaminek a tudása.

S itt a gondolat megszületett – ám folytatás híján, azzal, hogy az irányítást nem tarthatjuk kezünkben – mindennek hűlt helye van. Létezését elképzeltük, csak épp nem vált valósággá – így nincs ajándék, nincs virág, nincs csoki, nincs gyűrű, csupán a csalódás.


Szükségünk van valóban ezekre az ajándékokra?
Mit is várunk tőlük?


Nem az értékük miatt hiányoznak, hisz többségében meg is tudnánk vásárolni magunknak.

Szimbólumok, s a mögöttük levő „megfoghatatlan” teszik őket oly fontossá.

A bennük rejlő tartalom, mely elmondja, hogy „fontos vagy”, „szeretlek”, „figyelek rád”. Nem a tárgy – legyen akár virág, csoki, gyűrű – indít meg, hanem az általuk sugárzott szeretet, a bennük megbújt figyelem, a köszönet, az összetartozás fontossága.

• Kivédhetjük-e a csalódottságot azzal, hogy nem várunk semmit?
• Becsukva szívünket, valóban nem érhet fájdalom – ám öröm sem!
• A bezárt kapun keresztül semmi nem tud sem bejönni, sem kimenni – se öröm, se bánat, se tapasztalás, se tanulás – s amire legjobban vágyunk, a szeretet sem.
• Mit tegyünk, hogy a boldogság bejöhessen, de a bánat kint maradjon?

Lehet, hogy boldogságunk még csak nagyon kicsi, hisz a félelmektől, az önbizalomhiánytól jól elbújt, főleg ha még meg is terheljük elvárásaink ládájával. Ha teljesen elnyomjuk, akkor valóban lehetetlenné tesszük létezését. Minél nagyobb az elvárás, annál kisebb az esély rá, hogy elő tudjon mászni, meg tudjon mutatkozni!

Ha nincsenek elvárásaink, akkor kapunk ajándékot, virágot, csokit, jegyürüt?

Attól még nem!

Ám a bennünk levő szeretet szabadon mozoghat, növekedhet.

Azért vágyunk dolgokra, mert a mögöttük levő szimbólumban rejlő jelképben – hiányunk van.

Ezekben az ajándékokban az odafigyelést várjuk – hát adjunk odafigyelést!

Épp azt adjuk, ami nincs! Adjuk, hogy legyen! Teremtsük meg!
Adjunk figyelmet!

Fejezzük ki ajándékokban, virágban, csokiban, a jegygyűrűt képviselő összetartozás érzését türelemben.



A nehéz láda súlya alól felszabadult szeretetünk – bezártságából kilépve társakra talál, akiket vendégül láthat, s egyre többen és többen jönnek be ajtónkon, s már nincs is hiány bennünk. Már nem is kell a szimbólum, hisz teljesek vagyunk a nélkül is.


Az ajándékok boldoggá tesznek, ám ha nem érkeznek, akkor is azok vagyunk.

Tele a szívünk szeretettel.

Már nincs is hely az elvárások ládájának.

Ládájának? – de még egy kis dobozkának sem!





Szeretettel