Vezetői attitűd vs. szolgasors

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

A szolgálat, alázat és munka tárgyköréről nem lehet érdemben úgy elmélkedni, hogy ne tekintenénk vissza a múlt időkre.

Az emberiség az írott történelmi tudásunk óta kétfelé választódott: uralkodókra, és szolgálókra. Királyok, főnemesek, kisnemesek, és ezek kiszolgálói, alattvalói. Nem sok agymunka szükségeltetik hozzá, hogy rájöjjünk: utóbbiak mindig többen voltak, mint előbbiek. Azaz utódaik is nagyobb számban voltak és vannak jelen mai nap is. A tömegről beszélek.

Akkoriban nem sok választása volt egy embernek. Férfiként, ha alacsony származású volt, lehetett katona, vagy pap, illetve folytathatta apja mesterségét, jobbágysorsát.

Nőként még kevesebb: apáca, vagy fiatal korától cseléd, szolgálólány, és aztán szülőgép, aki a családját szolgálta míg bele nem pusztult. Az alacsony származásúak, a tömeg nem volt emberszámba véve, darab-darab, mindenki pótolható volt. Hiszen sokáig még az emberek születését sem tartották nyilván. Született, meghalt úgy, hogy senki nem tudta ki ő, mi ő. Ebből annyi maradt mára, hogy immár születésünktől fogva beintegrálnak a rendszerbe, tudható, hogy vagyunk, élünk, kik a szüleink, hol lakunk, van szép adószámunk, személyi igazolványszámunk, immár digitális állampolgárok leszünk, de a lényeg nem változott: van az uralkodó osztály, és vannak a többiek, akik kiszolgálják őket.

Ennek ellenére ma már dönthetünk másként.
Nők és férfiak is.

Kétségkívül ma is vannak országunkban olyan tájak, ahonnan a szegénység miatt nincs sok lehetőség kiemelkedésre. Már csak azért is, mert aki generációk óta hordozza magában a szegénységtudatot, ettől elszakadni akarni, vágyni, és főleg tenni is azért, hogy többre vigye, kiemelkedjen az örök alkalmazotti/szolgai létből, a minimálbérért való gürcölésből, a pont annyi van, amennyi elég a megélhetéshez-körből, az átlagnál magasabb tudatminőséggel kell rendelkeznie. Elszántsággal, akarattal, tehetséggel és valljuk be: jó helyezkedési képesség sem akadály.

E cikk megírása előtt elmélkedtem rajta, hogy asztrológiai vonatkozásból közelítem meg a szolgálat, alázat, munka témát, jelesül, hogy mely jegyek, milyen Ascendensek, milyen energetika mutatja a horoszkópban, ha egy ember ezt a sorsot hozta életében.

Ám a legutóbbi tapasztalataim a közösségi platformokon arra juttattak, hogy nincs az részletes magyarázat, amit ne értelmeznének másként, mint ahogy mondva, írva vagyon. Az egyén be van zárva a saját világába, hitrendszerébe, rögvest magára vonatkoztat mindent, és ebből nem is akar engedni.

Ha azt írom Szűz jegy, vagy Rák Ascendens, biztos, hogy lesz valaki, aki Szűz Napjegyűként, és Rák Ascendensűként azonnal ellentmond a leírtaknak, mert rá nem vonatkozik, vagy nem úgy, és nem is érti miért írom ezeket…

Odáig pedig végképp nem akarom felfejteni a témát, hogy hányan, de hányan tettek szegénységi fogadalmakat korábbi életeikben, hogy életvégig szolgálni fognak, és a többi… Nos, ezek olyan karmikus fogságban tartanak, amiből kilépni csak kőkemény tudatossággal lehet.

Szóval nem adok táptalajt az ellenkezésnek, pusztán arról az energetikáról írok, ami ezen fogalmak hátterében van egy emberben.

Hivatásomban 98 %-ban nőkkel találkozom, méghozzá többnyire középkorú nőkkel. Látom, hogy majdnem teljesen mindegy milyen Napjeggyel, vagy Ascendenssel születtek, ha nem látszik kifejezetten a horoszkópjukban, hogy vezetői attitűddel rendelkeznek, mindannyian beállnak a sorba, és alázatos szolgái a családjuknak.

Ha nem a férjnek, és gyerekeknek, akkor a szülőknek, vagy a párja szüleinek.

Annyira erősen hordozzuk magunkban az őseink energiáját, az évezredes szolgalelkűséget, hogy bármilyen lehetőségeink is vannak a mai világban, még ha nincs is külső nyomás, magunkat helyezzük nyomás alá, mintegy monitorozva, hol tudnánk megélni az alázatoskodást, a szolgálást, a még több és több munkát úgy, hogy magunkat a lehető legjobban háttérbe szorítsuk.

Hiszen ezt oltotta belénk bő kétezer évig a vallás – áldozd magad fel a szolgálat oltárán, mert ez Istennek tetsző, és a krisztusi út –, illetve ezt csinálták anyáink, nagyanyáink, dédanyáink, ük-ük-ük-ük anyáink…

Mondjuk nekik nem volt más választásuk… Ezt a hitrendszert görgetjük tovább magunk előtt teljesen tudattalanul.

Nyilván csak abból tudok ítélni, amit a munkám során megtapasztalok, hiszen számomra a vendégeim a merítési kör, de azért nyitott szemmel járok a világban.

Látom milyen elképesztő szorongásban vannak azok a nők és férfiak, akik legbelül érzik, hogy nekik nem kéne beállni a szolgasorba, hogy nem a család/gyerek/feleség/férj/szülők/munka sokszögben létezve kellene felőrlődniük, hanem valami egészen más célja van létüknek itt a földön…

Szoronganak azért, mert érzik, gyakorta már egészen kiskoruk óta, hogy önmaguk kiteljesítése lenne a fő feladatuk művészként, sportolóként, vállalati vezetőként, magánvállalkozás létrehozásában, vagy az élet bármely szegmensében. De nem merik. Mit szólnak ehhez mások?!

Vagy éppen másokat segítő emberként, aki erre teszi fel az életét!

Ugyanis érdekes módon, ha valaki úgy dönt: rászoruló embereknek akarja áldozza az életét, más nem érdekli, őt pont annyira hülyének nézi a társadalom, mintha csak önmagát akarná felemelni ezen életében.

Az én korosztályom, és a nálam eggyel fiatalabbaknál rendszeres volt, hogy azért nem mehettünk gimnáziumba, felsőbb iskolába, mert az volt a trend, hogy legyen „normális kenyérkereső munkánk”, azaz menjünk csak szakmunkás iskolába, sőt minél előbb álljunk munkába, keressük a pénzt…

Már maga a kifejezés is: „pénzt keresni” mutatja a hozzá való viszonyt. A jómódúak nem pénzt keresnek, hanem pénzt csinálnak… Rendkívül fontos a szóhasználat, hiszen a szavak teremtenek… ha folyton pénzkeresés állapotában vagyunk, hogyan várjuk, hogy megtaláljuk…

Maradjunk rendes, alázatos, és társadalmilag elfogadott szolgái a rendszernek.

Akinek szülei felismerték gyermekük tehetségét, és támogatták is, szerencsések voltak. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kerültek volna a munka/alázat/szolgálat hármasba, de a tanultság mindig előnyt jelentett annak felismerésére, ha valaki önállósítani akarta magát a szolgasor helyett.

Vagy, már korai éveiben „letudta” a házasságot, a gyerekvállalást, és baromira élvezi a szabadságát, munkáját szereti, nincs alárendelve senkinek, saját főnöke, hogy kit és mit szolgál maga dönti el.

Nincs függésben senkitől és semmitől. Mivel alapból azt hiszik róla, hogy „valami tuti nem stimmel vele”, hiszen milyen csinos, és mégis egyedül van – elvégre egy csinos nőnek miért nincs párja, ugye… –, elkezdi ő magáról is elhinni, hogy valami tuti nem stimmel vele. Azaz: magára veszi az átkot, amitől egyre rosszabbul érzi magát.

Tőlük szoktam megkérdezni: azok, akik szerint nem stimmel veled valami, milyen párkapcsolatban, házasságban élnek? Látod rajtuk az elégedettséget, a boldogságot? Rendben van az egészségük? Nos… attól fogadj el kritikát, véleményezést, aki maga rendben van. Aki viszont rendben van, az biztosan nem fog kritizálni és véleményezni téged, mert tiszteletben tartja a döntésedet.

De nem csak nők vannak ezzel így… a férfiak ugyanúgy képesek széthajtani magukat, teljesen beáldozva magukat a család oltárán, mint felmenőik, apjuk, nagyapjuk, dédapjuk, ükapjuk, akik lehet még az urak kocsisai, béresei, jobbágyai voltak.

Génjeiket hordozzák magukban, hogy a pénzért csak véres verejtékkel, kemény munkával, önfeláldozással lehet megdolgozni, hogy a szolgálat egy alapeleme az embernek. Mindent is magukra vesznek, gyakorta megroppannak a súlyok alatt.

A társadalom többsége még mindig abban van, hogy akkor jó ember, ha szolgál, megalázkodik, és szó szerint betegre, halálba dolgozza magát.

Nézzük csak meg az egészségügyi statisztikai adatokat.
Huszonéves embereknek már gerincsérvük van – gerinc = teherviselési képesség, egészséges önértékelés, önbizalom, tartás.

Harminc-negyven éves emberek – főleg férfiak – egyre többen szenvednek vastagbélrákban – vastagbélrák = kielégülés, örömök, anyagi javak állandó hajhászása, érzelmi, mentális, fizikai állapot túlhajszolása, elfojtott érzelmek, elengedési problémák, egyre többet és többet akarok, ennek leképeződése a nehéz, zsíros ételek fogyasztása, a stressz helytelen kezelése.

Kiválóan leképezi a férfiak termékenységi mutatója is, amiről fentebb beszéltem: egyre fiatalabb, és egyre több férfinek vannak nemzési problémái, ugyanis a stressz a legerősebb tesztoszterongyilkos…

És a rák a XX. században már abszolút népbetegséggé vált, hiszen egyre jobban elfojtjuk érzelmeinket, egyre inkább magunk ellen fordulunk, és ehhez a végtelen sok szemét, amit az élelmiszeripar gyárt számunkra, az önpusztító attitűd elindítja a belső önpusztítási folyamatokat is.

A sok ellenérzés, belső konfliktus, bűntudat, önmagam megvetése, mindig másokért élés, nem úgy, ahogy valódi énem diktálná, az önbecsülés, önértékelés rendkívül alacsony szintje, az, hogy nem érezzük magunkat érdemesnek arra, hogy többek legyünk, mint szolgák saját és mások életében, mind-mind odavezet, hogy a Szellem előbb-utóbb elveszi a Testtől a Lelket.

Hiszen… nincs tanulási folyamat, nincs fejlődés, hanem önpusztítás van, akkor minek… Az érintett testrész mindig rávilágít a problémák természetére, a gondolatsémákra.

A megoldás ennek a témakörnek az újrastruktúrálása lenne, társadalmi szinten, de ez a hatalomnak nem érdeke.

Hogy lehetne érdeke a hatalomnak, hogy a szolgái öntudatra ébredve kijöjjenek az alázatos szolga, és a rabszolgamunka szerepből?

Ezt csak egyénileg tehetjük meg. Ha nemet mondunk először önmagunknak, majd a szeretteinknek, és a feljebbvalóinknak.

Vajon valaha megtörténik ez? Kétlem… az emberek egy része mindig tudja merre kéne állni arccal, de a többség, a tömeg mindig megmarad a szolgasorban.

Hiszen akkor nem kell gondolkodni, benne maradhatnak az akolmelegben, a kívülállás kirekesztetté tesz… Ezt pedig a legtöbben képtelenek elviselni.