Hol akad el boldogságunk – ha nem vagyunk a helyünkön?

Írta: Kováts Krisztina

Nagyon szeretnénk elmenni egy barátunknak a bulijába, avagy már nagyobb gyerekeinkkel/ ismerősünkkel kirándulni/ nyaralni, de nem hívnak bennünket. Addig – addig ügyeskedünk, míg valahogy sikerül magunkat „rájuk akasztani”.

Persze mosolyognak – ki tudja miért, nem mernek nemet mondani – még az is lehet, hogy egy beosztottunkkal fordul ez elő.

Gyerekünk, egy barátunk, beosztottunk fellázad ellenünk. Kifejezi – diplomatikusan, a lehető legkorrektebbül – hogy elege van kényuraságunkból, örökös kritikáinkból, bántásainkból. Legnagyobb meglepetésünkre, az első reakcióként érkezett harag után jól érezzük magunkat, valami változik bennünk, s az pozitív irányban, mert el kezdjük érteni a másik oldalt.

Mi történik itt? Miért nem vagyunk boldogok, mikor sikerül valamit elérni/ megszerezni, s miért van jóérzésünk, amikor meglehet, épp valaki ellenünk fordul?

Életünk folyamán sokszor teszünk dolgokat, melyekről már indításkor érezzük, hogy valami nem stimmel, valami nem jó, valami nincs a helyén.

Tudjuk, hogy nem kéne ott lennünk egy buliban, ahol régi szerelmünk is a társaságban van, hisz megzavarjuk az épp csendesedni vágyó energiákat.

Érezzük, hogy gyerekeink/barátaink egyedül szeretnének lenni – talán épp bennünket próbálnának kipihenni – de ezt nem akarjuk látni, hisz nekünk nagyon jó velük.

Persze, hisz úgy látjuk, hogy mindig mosolyognak, meghallgatnak, udvariasak. Talán még azt is érezzük, hogy csodálnak okosságunkért, jó előadó képességünkért, stb. – amit el is hiszünk.

Önámításunkban semmit nem látunk a valóságból, talán nem is akarjuk látni, csak egy rossz érzés érkezik, amit gondosan elhessegetünk.
Nem figyelünk.

Nem figyelünk másra, csak magunkra. Azokra az érzetekre, melyeket az ösztönerők/ valaminek a hiánya hajt, de ami valójában csak rólunk szól. Nem foglalkozunk vele, hogy valamit közben tönkreteszünk. Nem értjük, s nem is érthetjük a többieket, amíg csak önmagunkkal vagyunk elfoglalva, amíg nem jelenik meg az együttérzés, melyhez elengedhetetlen a figyelem. Nehéz leleplezni magunkat, hisz nem nekünk kellemetlen, nem bennünket zavar a történet, nem nekünk fáj.

Valamit szétzúzunk.
Valami összetörik.
Valakinek az elképzelése, az álma, a pihenése, a jó bulija.
Valahol nincs ott a helyünk. Valamit nem a Rendnek megfelelően cselekszünk.

NEM VAGYUNK A HELYÜNKÖN

A jelzés azonban érkezik, nem érezzük jól magunkat.
Persze, ez nem csak a mi hibánk, hisz miért nem mondanak nemet, ha nem akarják, hogy ott legyünk? Miért nem állnak ki magukért? Miért nem védik meg határaikat?

Ám ki tudja, hogy mi van a háttérben! Milyen félelmeket hordoznak ismerőseink, szeretteink, mennyi megfelelni vágyás van bennük, mennyire vannak kiszolgáltatva nekünk, amiről talán nem is tudunk.

Mit is jelent az, hogy a helyünkön vagyunk?

Más esetben, mikor látszatra ellenünk vannak, nekünk jönnek, úgy tűnik, bennünket bántanak, akkor miért érkezik a jóérzés, a belső megnyugvás?

Amikor hibázunk, mikor visszaélünk erőnkkel, akaratunkkal, használjuk az érzelmi hullámzás különböző formáit, melyek az érzelmi zsarolástól kezdve ezer formában megmutatkozhatnak – az nekünk sem jó. Első pillanatban nem, de valójában boldogok vagyunk, ha valaki ezt megállítja. A magunk által gerjesztett rossz érzésből lépnénk ki, csak nem tudjuk hogyan, hisz nagyon könnyű beleragadni.

S végre érkezik valaki, aki ezt megállítja.
Ahogy megnyugvást hoz egy gyereknek is, ha szülei határozottak, kijelölik a határaikat, amin belül biztonságban érezhetik magukat, így egy korrekt kritika, egy határozott „állj” bennünket is a helyére tud tenni.

A HELYÜNKRE KERÜLÜNK

Valójában mindannyian erre vágyunk.
A Rendre.
Jól esik a rendezettség. Jól esik szeretni, jó – jónak lenni. Ha valaki segít ebben, segít, hogy túlzásokba ne essünk – hálát érzünk felé. A másik rendezettsége bennünket is rendezetté tesz.

Ám ezt nem tudja csak az tenni, akiben Rend van.
Ha durván beszélnek velünk, ha sértegetnek, megbántanak, azzal nem lesz bennünk rend, az csak olaj a tűzre. Egy igaz szó, az igen! Ahhoz olyan személyre van szükség, aki már nem akar, aki alázatos, aki tudja, hol vannak a határai, a sajátját megvédi, ám a másik „kerítését” nem mászik át.

A Rendre vágyunk mindannyian. A Rend mögött a Szeretet áll.
Az igaz szeretettel, mely értő figyelemmel szeret, a Rendet segítjük. Magunkét, másokét, s azzal az egész világ emelkedését.
Így válhatunk egymásnak tudattalanul is segítőivé, csak azzal, hogy Rend van körülöttünk, bennünk, Rendezettek-, a középpontunkban vagyunk.