Anyai rokonaimmal mind egy utcában laktunk gyerekkoromban. Nálunk minden naposak voltak a ,,női körök”, ahol az idősebb asszonyok a konyhában összegyűlve a nagy étkező asztal mellett, megtárgyalták az életük ügyes bajos dolgait. Míg anyám sütött, főzött addig nagymamám és a nagynénéim órákon keresztül pletykáltak minden féléről.
Ezek a beszélgetések sokszínűek voltak. Szóltak a családról, ezen belül is a gyereknevelésről, a férjekről és a világ dolgairól egyaránt. Néha a munkahely volt a téma, máskor pedig a politikáról is beszélgettek. Bár ez utóbbihoz a nők annyira nem értettek, így a legtöbb sztorit a családról hallottam.
Sohasem szóltak rám, ha épp ott kotnyeleskedtem közöttük, mert valahogy egész kislány korom óta befogadott a kör és természetes volt, hogy hallgatom az asszonyok sztorizgatását. Így ennyi idősen, mai fejjel már nem tűnik annyira helyesnek, hogy egy gyermek a felnőttek problémáival foglalkozzon.
Több pszichológiai tanulmány is készült arról, hogy a gyermekek egészséges lelki fejlődésének nem tesz jót, ha idő előtt értesül olyan dolgokról, ami az ő életében még bőven nem aktuális.
Szerintem anyámék nem hallottak ezekről a tanulmányokról, így én bőséggel kaptam mindenből idő előtt.
Hogy helyes volt-e vagy sem? Ma már azt mondom, hogy ha nem így történik, most nem tudnék neked arról írni, hogy mennyire nem tett jót az, amiket gyermekként hallottam és átéltem velük. Így ennyi évvel később már értem miről szólnak ezek a tanulmányok, mert elképzelni sem tudod, mennyire hatással volt mindaz az életemre, amit én ott összekagylóztam közöttük.
Nem tudom neked milyen emléked van egy-egy ilyen felnőttek között történt beszélgetésekből, de hogy az én családom asszonyai állandóan panaszkodtak, erre tisztán emlékszem még most is.
Mikor mi volt porondon. Nem sikerült jól a sütemény, vagy egekbe menő bolti árakról háborogtak, munkahelyen a bolond főnök kötekedett már megint, a gyerek meg nem akar tanulni.
Ami viszont mindig állandó téma volt, az a férjekről való panaszkodás. Az egyik ivott, a másik józan bolond volt, a harmadik csajozott, a negyedik meg ivott is meg verekedett is. Elég színes volt a paletta nálunk a férfi rokonok terén, ami szerintem nem is annyira ritka esett, hiszen minden családban vannak hasonló esetek.
A baj csak abból lett, hogy én elég korán megtanultam, a férfiakban nem lehet megbízni, nincs miért tisztelni őket, gyengék és egyik sem akar igazán elköteleződni a felesége és a család mellett. És láttam az asszonyokat, akik siratják a lánykori szerelmüket, mint Paula a Huffnáger Pistit a Mézga családban.
Én meg ott ültem közöttük és minden idegszálammal rájuk kapcsolódva szívtam magamba a ,,tudást”. Ami elvitt engem is olyan háborgó vizekre később a kapcsolatiamban, ahol én is azon kaptam magam, hogy ha ezen nem változtatok, akkor én is ott ülök majd a saját női körömmel és sirathatjuk együtt a Pistiket
Közben pedig kislányként arról álmodtam, hogy megtalálom majd azt a férfit, akivel egy csodálatos életet teremtünk, amiben lesznek gyermekeink, egy szép házunk, sikeres munkánk és boldogan élünk amíg meg nem halunk…
,,Hát én immár kit válasszak virágom, virágom?”
Jogos a kérdés, hogy akkor a zöld pántlikát válasszam, amit a szél könnyen fújna, vagy a fátyolt, ami nehéz gúnya?
Félre ne értsd kérlek! Nem hibáztatom a női felmenőimet a választásaimért. Mert hiszem, hogy az erre az életre vállalt célok eléréséhez és a lelki fejlődésem szempontjából a legjobb Paulákat választottam erre a feladatra, de azért lássuk be, nehéz ebből a rajtpozícióból eljutni a boldogan élünk míg meg nem halunk sikersztoriig.
Magammal is megértőnek kellett lennem, amikor nemrég abban a megvilágosodásban volt részem, hogy igazából sosem bíztam meg teljesen egy férfiban sem, nem is tudtam őket tisztelni valójában és az elköteleződéssel nekem is gondjaim voltak mindig is. Ehhez viszont olyanokat is választottam, akik tökéletesen megfeleltek az összes feltételnek ahhoz, hogy ezeket be is tudjam bizonyítani magamnak.
Szóval semmi más nem történt, mint bizonyítottam magamnak egy tételt, amivel ugyan nem úgy jött ki a matek, mint ahogy elterveztem, de mivel ezt így tanultam ezt gondoltam az egyetlen megoldásnak.
Ma már felnőttként látok szép példákat is a környezetemben az ideálisnak tűnő családi kapcsolatokra. Ismerek családokat, ahol a nagyszülők imádják az unokáikat és minden szabad percüket örömmel töltik velük. Ahol a felnőtt szülő párok, igyekeznek türelemmel és tisztelettel megbeszélni a felmerülő nehézségeket a kapcsolatukban.
Ahol a már felnőtt testvérek most is szívesen töltenek időt együtt családi programokon és ünnepekor. Ahol a család egységét nem tudta megbontani sem az ital, sem a hűtlenség, sem a panaszkodás egymásra és az állandó elégedetlenség sem. Ahol a családtagok elhiszik, hogy elegek maguknak és egymásnak. Olyanok ők, akikről ott ülve a felnőttek között álmodtam gyermekként.
Vannak álmok, amiket az a kislány már nem valósíthat meg, mert túl sok idő telt el a tanulással amíg idáig jutott. A család nagyon csonka lett és megtanultam elengedni, hogy amit az öregek nem tudtak megteremteni maguknak, az gyermekként nem az én feladatom volt sohasem. De a nő már választhat mást, ha rájött, hogy eddig csak azokat a tükröket látta, amikből neki kellett megtanulnia valamit.
Nagy családom sok gyerekkel már nem lehet. Hatalmas nagy házam sem, mert valójában egy kicsire, de otthonosra vágyom, amit be tudok lakni a fiammal és meg tudom tölteni szeretettel. Úgy érzem elég sikeres vagyok a hivatásomban és mindent, ami tőlem telik, megteremtek az életünkbe.
A legfontosabb, amit megtanultam a Pauláim példájából az az, hogy a boldogságot nem a férfi, nő, a sors, vagy bárki, akit annak szeretnél hinni hozza el majd neked. A boldogságot magadban kell megtalálnod és a hozzád illő madárka is megérkezik a fészkedbe, amikor eljön az ideje.
,,Te engemet én tégedet virágom, virágom.”
Köszönöm, hogy elolvastad új írásomat.
Ragyogással teli napokat kívánok neked.
Erikával találkozhatsz a Csillagidő Klubban is!
