Írta: Almási Kriszta Holisztikus Mentor
Normál esetben a szülők nevelik a gyermeket, de van, hogy a szülő nem tud úgy beleállni a szerepébe, ahogy az elvárható tőle.
A nehéz időszakok és élethelyzetek pedig szükségmegoldásokat szülnek, ilyenkor kap kulcsot a 6-7 éves és megy egyedül haza a suliból, melegít magának ebédet, és várja haza a szüleit. A 8-9 éves elmegy az oviba az 5 éves öcsiért, hugiért és vigyáz rá. A 14 éves meg befizet minden közüzemi számlát, mos, főz, takarít (és közben iskolába jár), mert a szülők szenvedélybetegek.
És a gyerek egy pillanat alatt felnő a feladathoz. Hozza, viszi, csinálja, intézi, felnőtt-felelősséget vállal, miközben még gyerek. Tudjuk, számtalan családban látjuk, hogy képes rá a gyerek, csakhogy nem ez lenne a dolga! Fejlődését tekintve nem az ilyen feladatoknak van itt az ideje.
Bibók Bea azt írja könyvében, hogy „Az érintett gyerekek sokszor nagyon sikeresek és tehetségesek, kiváló tanulmányi, és/vagy sporteredményeket érnek el. A környezetük makacs, kitartó és küzdeni tudó gyerekeknek ismeri meg őket, akik pontosan tudják, mit akarnak elérni az életben. Ezek a gyerekek keményen dolgoznak a sikereikért, így a környezetükben az a kép alakul ki, hogy nincs számukra lehetetlen, az erejük kifogyhatatlan.
A család büszke rájuk, a társaik pedig irigylik őket, mert látszólag minden könnyen megy nekik. Senki nem sejti, hogy ez a túlműködés egy „élet-halál harc”-hoz hasonló küzdelem megnyilvánulása: a mélyén ugyanis az a motiváció rejlik, hogy a gyerek megszerezze az életben maradásához szükséges szeretetet. Ezek a gyerekek ugyanis nem az eredményekért harcolnak ilyen elkeseredetten, hanem a szeretetért. Mert azt gondolják, ha jobban, sőt még annál is jobban teljesítenek, akkor szeretni fogják őket.”
És az ilyen gyerek nem kérdőjelezi meg a sorsát és a szerepét, amit ráosztottak, sőt eleinte még örül is a dicséretnek, a baj az, hogy hamar veszi természetesnek mindenki azt, hogy ő ezeket a feladatokat ellátja.
A gyerek kizsákmányolása sokszor észrevétlenül és természetesnek tűnő módon történik meg. Aki úgy nő fel, hogy másokért felelősséget vállal, de ő maga érzelmi elhanyagolást él meg, az megtanulja, és természetessé válik, hogy az ő szükségletei nem számítanak, azokat senki nem veszi észre. (Nem is szereti magát sem gyerekként, sem felnőttként.)
Mindegy is, hogy mit szeretne, mert mások igényei mindig fontosabbak. Bűntudat gyötri, ha nem engedelmeskedik, ezért igyekszik kitalálni a szülő gondolatát (később a házastársa, a gyereki, barátai, főnöke, kollégái gondolatát). Belsővé teszi azt az érzést, hogy neki kell megmentenie a saját szülőjét, ha alkoholista, ha gyógyszerfüggő, vagy bántalmazott, később a párját, a barátokat, az egész világot.
Ugyanakkor ez az áldatlan állapot kompetenciát is ad, mert az ilyen gyerek, korát meghazudtoló módon önálló, aminek egy része sikerélmény, mert gazdagodik ezektől a kompetenciáktól, ugyanakkor a valódi, gyermeki szükségleteit senki nem elégíti ki.
Mindez persze egy skála, melynek két végén egészen más a helyzet. Nagyon súlyos esetben a gyermek tartja egyben a családot, védi meg anyját az agresszív apától, vagy veszi ki a maréknyi gyógyszert az apja kezéből, ha kell ő hív mentőt a nagyihoz, és mos-főz-takarít.
Enyhébb esetben, „csak” a délutáni játékidőt rabolják el tőle azzal, hogy ő vigyáz a kisebb testvérére, amíg szülei megérkeznek. Van különbség, de mind két esetben túl hamar kerül felnőtt szerepkörbe a gyermek.
Én is parentifikált (szülősített) gyermek voltam. Engem is felruháztak már 7 évesen az életkoromnak nem megfelelő mértékű felelősséggel, pl. én vittem haza a bölcsődéből a 2 éves öcsémet, és télen az olajkályhát is be kellett gyújtanom, amitől nagyon féltem. A velem egykorúak még emlékeznek arra, hogy az nem volt veszélytelen produkció. 14 évesen nekem kellett döntést hoznom arról, hogy a beteg kutyám szenvedjen tovább, vagy elaltassuk. Később én adtam az állatorvos kezébe… Apám ugyan elkísért, de az épületbe sem lépett be.
Számomra is természetes volt mindez, de kamaszként már éreztem, hogy ez sok, ezért sokáig haragudtam a szüleimre, mert nagyban kihatott a felnőtt életemre. Hipnoterápiában, belső utazáson sokat dolgoztam ezen, mire ezt a neheztelést le tudtam tenni. Ma már csak azt látom, ami mindebből a hasznomra vált.
A parentifikáció azt jelenti, hogy a gyereknek, a családi rendszerben elfoglalt helye a szülőéhez hasonlít. Ez a szerep azonban nagyon megterhelő és később rányomja bélyegét a pályaválasztásra, a párkapcsolatra, az egész felnőttkori működésre.
Természetesen adhatunk apróbb házimunkát a gyereknek, de „amikor túl nagy a kabát”, annak nagyon sok a káros következménye.
Egy gyerek akkor tud egészségesen fejlődni, majd egészséges lelkű, kompetens felnőtté válni, ha előbb van ideje és lehetősége gyereknek lenni.
Ha te is egy vagy a sok közül, akinek a szülei ellopták a gyermekkorát és ennek hatásait még ma is nyögöd, akkor érdemes Belső utazásra jönnöd.
Almási Kriszta
Holisztikus mentor, Belső utazás kísérő, Hipnoterapeuta
Telefon: +36 20 541 7929
Honlap: http://lelektanoda.hu/index.php
E-mail: info@lelektanoda.hu
Facebook csoport: Női lét, az élet közepén
