írta: Medek Tamás spirituális író
Bizonyára sokan, akik elmélyülnek a spirituális ismeretekben, előbb utóbb felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon minden el van döntve már előre? Minden már egy előre megbeszélt és lefuttatott játszma? S ha igen, akkor vajon hol van mégis a szabad akarat? Vagy ha mind a kettő létezik, akkor hol van a határ?
Ezeket a kérdéseket igyekszem körbejárni ebben a bejegyzésemben.
Általánosságban elmondható, hogy szó sincs arról, hogy dróton rángatott babák lennénk, ugyanakkor a legtöbb ember nem is gondolná, hogy életük minden pillanatában milyen intenzív hatással is vannak rájuk, őt irányító szellemi lények.
Mielőtt leszületnénk, a szellemi segítőinkkel megtervezzük a leendő életünk
főbb körülményeit, életeseményeit, szereplőit, annak alapján és ismeretében, amit az előző életünk következményeképpen meg kell tanuljunk, meg kell kapjunk, át kell éljünk. Ezek a tervek, kívánalmak, nyilvánvalóan sok esetben nem egyeznek meg a mostani, földi eszünkkel jónak gondoltakkal, de ez korántsem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a két létállapot tudatossága között szakadéknyi különbség van.
Odaát, lélekként, teljes tudatossággal rendelkezünk, ismerjük az összes eddigi életünket,
énünket, tudjuk, hogy mit tettünk, hogy mit kellett volna tennünk, s hogy mindezekkel mit váltottunk ki másokban, s lényegében, hogy mindezek következményeképpen mit kell most magunk megtapasztaljunk, hogy ezen energiafelhalmozódásokat (karmát) letudjuk vetkőzni.
Mindezt a lelkünk fejlődése érdekében, ami mindannyiunknak ösztönös érdeke, sőt létezésünknek fő mozgatórugója. Itt viszont, a fizikai testünk által egy erősen leszűkített tudatállapot jellemez bennünket az előzőhöz képest, melyben a legtöbb esetben csak a mostani személyiségünknek vagyunk a tudatában, s melyben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyedül az létezik belőlünk, amit most érzékelünk.
A feledés fátylának, mely a fizikai világban még szükséges, több oka is van.
Az egyik, hogy kellő átéléssel menjünk végig azon az úton, ami a sorsunk, s ehhez bizonyos mértékig szükség van arra, hogy kellően eggyé váljunk a testünkkel és a fizikai világgal.
A másik, hogy az ezen a szintű fizikai világban lévő test még nem bírná el a megannyi előző élet emlékeit, traumáit – ne feledjük, sok esetben még ez az egy élet nehézségei is soknak bizonyulnak az idegrendszerünknek, az agyunknak.
Mivel leszületésünk előtt tisztában vagyunk azzal, hogy a Földön töltött időnk alatt e tudásnak és tudatosságnak nem leszünk a birtokában, szellemi segítőinket kérjük meg arra, hogy kísérjék életünket figyelemmel és segítsenek az úton maradni, segítsenek abban, hogy amit elterveztünk, azt legyen lehetőségünk is megélni, hiszen ellenkező esetben maga a leszületés válna értelmetlenné.
Így tehát szellemi vezetőink, őrangyalaink, felsőbb énünk (a lelkünk, aminek ugye teljes energiakészletét sosem hozzuk le magunkkal)
folyamatosan velünk vannak és olyan finoman terelgetnek bennünket, hogy azt a legtöbb ember és a legtöbb esetben nem is veszi észre, sőt még álmában sem gondolná.
Ez természetesen – de gondolom, ez már az eddigiekből egyértelművé vált – nem azt jelenti, hogy olyan módon segítenének bennünket, ahogy mi most az, a földi eszünkkel elvárnánk.
A mi érdekünkben segítenek, de a fő szempont a karmánk,
a lelkünk, leszületés előtti, erre az életre vállalni kívánt vagy kénytelen sorsútjának a beteljesítése. Ez természetesen most lehet nekünk jó is és rossz is, de fontos megértenünk, hogy bármi is történjék az életünkben, az sosem véletlen.
Sosem kerülünk olyan helyzetbe, melyet a lelkünk nem akart volna, vagy nem lett volna kénytelen vállalni, illetve minden olyan helyzetbe belekerülünk, amibe bele kell. Meglepő lehet még, de ezek az életünk viszonylag kisebb horderejű dolgaira is igaz.
Valamint fontos megemlíteni még, hogy a lelkünk nem csak a leszületés előtt egyeztet szellemi segítőivel, a megélni tervezett eseményekről, hanem éjjelente is, amíg a test alszik. A “szokásos” alvás alatti tevékenységeink mellett , a lelkünk a szellemi vezetőivel is találkozhat, s beszélhet meg például másnap bekövetkező eseményeket.
Az ezekről szóló emlékeket azonban a tudatunk rendszerint törli az éber tudatállapotunk elől, ugyanazért, amiért a leszületés előttieket is.
A jövő fürkészéséhez és megértéséhez is nyújthatnak támpontot az előbbiekben taglaltak.
Nincsenek tehát kőbe vésett dolgok,
csak tervek, melyekben való szereplésünket mindenképpen megvalósítanak szellemi segítőink azáltal, hogy a megfelelő irányba terelgetnek bennünket sugallataikkal.
Bár lényegében az így előre megírtnak tekinthető, mégis sok múlik azon, hogy az adott pillanatban hogyan viselkedünk, azt hogyan éljük meg.
Így érthető, hogy bár a jövő energiamintázata mindig látható már – bizonyos tudatállapotokban és esetekben – a jelenben is, mégis az így kapott információk változhatnak. (A fizikai test születésének és halálának az időpontja azonban szinte mindig fix időpont – igaz, erről legtöbb esetben etikai okokból nem szerezhetünk tudomást.)
Minden ember rendelkezik egy telepatikus csatornával,
melyen keresztül szellemi lényekkel kommunikálhat, s melyen keresztül folyamatos kapcsolatban áll a szellemvilággal, azonban az már egyénenként erősen eltérő, ki, milyen minőségben tudja használni azt.
A legtöbb ember nyilvánvalóan csak alig-alig képes ezt felismerni, és tudatában lenni, ugyanakkor az odaátról érkező sugallatokat mindenki megérzi, sőt hatással is vannak rájuk, még ha azt legtöbbször saját gondolataiknak vagy különös érzeteiknek is vélik.
Szellemi segítőink kommunikálnak velünk így,
hogy leszületésünk ne legyen hiábavaló, valamint hogy csak olyat éljünk meg, amit meg kell. Itt jegyezném meg azt a nagyon fontos dolgot, hogy bár a világ első látásra egyértelműen nagyon igazságtalannak tűnik, beleértve az egyéni sorsokat is nézve, de csak addig, amíg a mostani tudatosságunk szűk keresztmetszetén át vizsgáljuk azt.
Ez pedig olyan hiba, mint ha életünk egy napjának történéseit véglegesnek tekintenénk, és azt gondolnánk, már életünkben abból nem mozdulhatunk ki, holott sokszor akár egy nap alatt órási – akár nem várt – változások is következhetnek és következnek be.
Ha egészében szeretnénk látni a létezésünket,
akkor el kell szakadnunk attól a látásmódtól, mely csak a mostani testi születésünk és halálunk közé szorítkozik. Tudatában kell lennünk annak, hogy jelen életünk csupán egy apró láncszeme teljes létezésünknek, mely következménye az előzőnek, s melynek következménye lesz a következő életünk – épp úgy, mint jelen életünk egyes napjai.
Ne higgyük azt sosem, hogy szerencse vagy épp balszerencse érne bennünket, hogy velünk kitolt volna a sors, míg másokat a tenyerén hordoz!
Amit ebben az életben látunk, egy múló állapot,
mint jelen életünk egyetlen napja. Ha képesek vagyunk egészében a világra és létezésünkre tekinteni, akkor azonnal rájövünk, hogy a létező legteljesebb igazságosság van jelen mindenben és mindenhol. S a mostani sorsa, senkinek sem Isten sorscsapása vagy éppen ajándéka, vagy a véletlenek kegyetlen vagy éppen kegyes játéka, hanem előző tettei alapján vállalni kívánt vagy kénytelen sorsútja.
S ugyanúgy, a jövőbeli sorsútjának alapjait, a jelenben rakja le mindenki, saját maga. Isten “csak” biztosítja a lehetőséget arra, hogy ezt megtegyük, hogy a lelkünk folyamatosan fejlődhessen, hogy a hibáinkat felismerjük és levetkőzzük.
Hogy egy olyan világban, ahol a rosszat is megismerhetjük (hogy aztán igazán tudjuk értékelni a jót), szabad akaratunk által mindig döntve a jó és a rossz között, saját magunk bőrén keresztül tanuljuk meg, miért is nem szabad a rosszat választani.
Nagyon fontos tehát a jelenléte a rossznak,
hogy tudjunk róla, hogy felismerjük azt (s hogy ezáltal még jobban értékeljük majd a jót), ugyanakkor tudjunk nemet mondani is rá, megismerve, hogy mit teszünk általa.
Isten ennek lehetőségét kínálja számunkra a teremtett fizikai világ ezen szintjén keresztül, a szellemi segítőink pedig mindenben a segítségünkre vannak, ezen utunk beteljesítése közben. Segítenek, hogy minél gördülékenyebben, gyorsabban, minél hatásosabban s minél határozottabban járjuk végig ezt az utat.
S így már képbe is került a szabad akarat.
Sokan felteszik tehát a kérdést, hogy akkor hol van a szabad akarat, melyről oly sok helyen hallanak? Valószínűleg azok nem találják, akik – mint írtam fentebb – a mostani testi születésük és haláluk közé szorítkozva gondolkoznak és ítélnek.
Nagyon fontos tudni, sőt bizonyára ez a legfontosabb alaptétel, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel, a mostani személyiségünkkel, s a legkevésbé sem (csak) azok vagyunk, akiknek most gondoljuk magunkat.
Örökké létező, isteni minőségű fénylények vagyunk,
lelkek, akik létezésüknek egy kisebb részét, a reinkarnációs időszakukat élik, annak is egy apró láncszemét, egy fizikai testben eltöltött életet.
Amikor arról beszélünk, hogy ‘mi’ vagy ‘én’, akkor sosem arról kell beszéljünk elsősorban, akiknek most tartjuk magunkat, hanem akik valójában vagyunk.
S bár az a személyiség is rendelkezik szabad akarattal, akik most vagyunk, végső soron a valódi énünk élvezi azt teljes mértékben. A valódi énünket (akinek a testi életeink között vagyunk a tudatában) soha, senki sem kötelezi egyéni döntéseire – csak szeretettel sugallja, tanácsolja.
Ugyanakkor mint akár nekünk a testi vágyaink, a lelkünknek ugyanúgy saját ösztöne a lelki fejlődése. Jól tudja, hogy mikor, min kell keresztül mennie, ahhoz hogy a lélekfejlődés folyamatában egyre feljebb és feljebb kerülvén, egyre közelebb kerülhessen Istenhez – kiből egykoron lett.
Senki sem kötelezi arra, hogy mikor, mit tegyen, de saját maga tudja, hogy mit kell megtennie és hogy előbb-utóbb meg kell tennie.
Szellemi segítői folyamatosan ellátják tanácsokkal,
instrukciókkal, megértéssel, szeretettel, de sosem utasítás formájában. Hagyják, hogy minden lélek a maga módján és útján érjen el a minden lélek által elérni kívánt isteni célhoz. S mivel minden lélek ösztöne ez tehát, ezért előbb-utóbb minden lélek el is jut oda, de az már egyénileg erősen eltérő, hogy milyen módon, mennyi idő alatt, mennyi szenvedés és öröm által történik az meg.
Egy képletes példával élve, egy általános iskolai rendszert képzeljünk el, melyben nem számít, hányszor kezdjük újra a különböző osztályokat, de jól tudjuk, addig nem mehetünk középiskolába, amíg annak minden osztályát nem fejeztük be. S bár nem siettet senki, tehát magunk döntjük el, mennyi idő és nehézség árán jutunk előbbre, de természetesen bizonyos szabályokat be kell tartsunk : például, hogy akkor léphetünk csak a következő osztályba, ha az előző minden tananyagát letudtuk, a kisebb hiányosságainkat pedig pótvizsgákon tudhatjuk le.
S mivel mindannyian feltétel nélkül menni akarunk a középiskolába (ez ugyanúgy ösztönünk, mint gyermekkorunkban a járni vágyás), ezért teljességgel kizárt, hogy ne tennénk meg mindent a cél érdekében. Szintén hogy egy képletes értelemben vett példával éljek: noha tudjuk, hogy az iskolai év (testi élet) alatt hibázhatunk és hibázunk, de a nyári szünet (szellemi lét) alatt újra és újra nekivágunk a hiányosságainkat bepótolva, nekigyűrkőzni a következő lépcsőfoknak.
A lelki fejlődésnek éppúgy megvannak tehát a szabályai,
mint a testi fejlődésnek, mely alól természetesen senki sem bújhat ki, ilyen például a karma törvénye. Ahogy például a fizikai élet törvénye, hogy a test öregszik idővel, úgy a szellemi élet törvénye, hogy a lelkeket a karma tanítsa meg arra, miért nem érdemes a rosszat választani.
S ezt azon a folyamaton keresztül teszi, hogy folyamatosan a lélek “eszébe vési”, hogy bármit is tegyen más lelkekkel, azt végső soron saját magával is teszi – hiszen mindannyian a nagy egésznek egyenértékű részei vagyunk.
A léleknek szabad akarata van e folyamat végigjárása közben, természetesen a szellemi világ szabályait szem előtt tartva.
Így maga dönti el, mire, mikor áll készen. Nincs idő, nincs siettetés, csak ösztön létezik, mely egy közös cél felé visz mindannyiunkat.
A mostani személyiségünknek ugyan látszólag szűkebb a szabad akarata,
de csak látszólag, s ez voltaképpen a szűkebb tudatosságával is magyarázható. Amit meg kell éljünk, azt meg kell most éljük, hiszen ezért születtünk le ide.
Finoman, de azért biztosan sugallnak, segítenek bennünket odaátról, hogy ne úgy kelljen visszatérnünk, hogy egész életünknek csak kevéssé vagy egyáltalán ne lássuk majd értelmét.
Ugyanakkor minden pillanatban szabad akaratunk van abban, hogy döntünk a jövőnkre nézve. Hogy miként élünk meg egy adott szituációt. Hogy abban mit adunk másoknak. Minden pillanatban döntünk szabad akaratunkkal, hogy mások és magunk számára a jót vagy rosszat választjuk.
Hogy mit adunk azzal a másiknak és magunknak.
Amit meg kell éljünk, azt meg kell éljük, de azt ki mondja meg, hogy közben hogyan viselkedjünk másokkal és mit adjunk (lelki értelemben) másoknak? Kizárólag mi magunk – melybe beletartozik a mostani énünk, és felsőbb énünk (a lelkünk) is.
Egy számunkra negatív szituációt is kezelhetünk bosszúsan, másokat megsértve, valamint kezelhetünk megértéssel, türelemmel és szeretettel is. S ez az, amit már kizárólag mi döntünk el (bárhogy is sugallanának akár negatív szellemi lények is, mert ugye ez is előfordulhat), s a döntésünk következménye is kizárólag a miénk lesz.
Éppen ezért csak arra szabadna figyelnünk mindig, hogy mi hogyan élünk meg egy adott szituációt és hogy mi mit adunk másoknak és magunknak közben – lelki értelemben. Semmi esetre sem szabadna mások tetteit megítélni, legkevésbé megbosszulni, hiszen az a karma dolga, mely akár a gravitáció, kivétel nélkül mindenire hat. A karma dolga minden embernek, minden léleknek tükörképet mutatni (tanítói jelleggel), és ha ezt mi szeretnénk átvenni, kizárólag magunknak okozunk újabb negatív következményeket.
Hol van akkor tehát a határ eleve elrendeltség és szabad akarat között? Bízom benne, hogy most már tisztábban átlátható ez a kérdés, mint ezen bejegyzés olvasása előtt.
