Az együttérzésről, elfogadásról, elengedésről

Miért kell nekem elfogadni másokat?

Ők sem fogadnak el engem. Akkor nekem miért kéne?

Ha nem fogadom el a másik embert olyannak, amilyen, az változtat rajta?

Ő attól meg fog változni?

Valóban ezt kell tennünk?

Hiszen az elfogadás az elutasítás ellentéte. Ha kívülről tekintjük, egyik sem az igaz önvalónk hozzáállása, mindkettő egót erősítő gondolat. Viszonyításokból születik és szubjektív. Ráadásul egy pillanat alatt megváltozhat. Most úgy érzem elfogadok valakit, de tesz valami elfogadhatatlant számomra, és máris átkerül a másik oldalra. Már nem fogadom el, vagy egyenesen el is utasítom.

Mint ahogyan az időjárással sem kell egyet érteni, akár „jó”, akár „rossz”, mi címkézzük fel. De igazából semmi közünk hozzá. Az időjárás is egyszerűen van. Megtörténik. Olyan, amilyen. Állandóan változó, izgalmas, és minduntalan figyelmeztet bennünket az egónkra.

Ma a szép, új ruhámban akartam menni, erre esik az eső. Kénytelen vagyok alkalmazkodni. Ha elutasítom, ha elfogadom, semmin sem változtat!



A másik ember pont olyan, mint az időjárás

Egyszerűen csak van. A „van-ság”, avagy a létezés állapotában tartózkodik. Gyorsan változik, amihez gyorsan kell alkalmazkodni. És bizony unos-untalan lemondat bennünket az egónkról. Nagyon fontos azonban, hogy visszafelé is igaz ugyanez.


Kell-e tehát valójában elfogadnunk?


Igazából nem. Akár elfogadjuk, akár nem: a másik ember ott van, létezik, él, gondolkodik, beszél, cselekszik. Anélkül hogy az engedélyünket, a tetszésünket kérné.

Az elfogadás az elutasítás ellentéte, ugyanolyan szükségtelen. Egyszerűen szemlélődnünk kell, meghagyva másoknak a jogot a létezésre.

Így tudjuk kivívni mi magunk is a jogot saját létezésünkre.

A Teremtő – bárki is az – nem kérdezte a véleményünket, amikor a világot, az embereket, állatokat, természetet megteremtette. A teremtésnek nincs szüksége a mi elfogadásunkra. Nekünk valójában a dolgunk a Teremtett világ szemlélése, a hála és köszönet kifejezése mindenért. Hiszen minden teremtmény egy rajtunk kívül álló Teremtő műve, amit nincs semmilyen jogunk megkérdőjelezni.

Jószerével az egyetlen jogos dolog amit illene tennünk, az az együttérzés, amit éreztethetünk a másik emberrel és a világgal kapcsolatban.

  • Nem tudhatjuk, más milyen okból kapta azt a Sorsot, amit kapott.
  • Nem tudhatjuk, mennyire nehéz megbirkóznia vele.
  • Nem tudhatjuk, mennyit szenved, mennyi fájdalmat kell elviseljen.


Megpróbálhatunk vele együtt érezni, vagy segíteni neki, ha kér bennünket. De semmi mást nem tehetünk.

Nem kell elutasítanunk, sem elfogadnunk. Csak tudomásul kell venni, csak hagyni kell mindent folyni a maga medrében.

Mint ahogyan sem a folyó folyásáért, sem pedig ellene nem teszünk semmit:
Ülünk a folyó parton, és nézzük a vizet. Úgy csodálatos, ahogy van.

Ha a szemlélődésben emelkedünk, és tisztítjuk belsőnket, idővel csak olyan emberek vesznek körül majd bennünket, akiket emelünk, és akik minket is emelnek.

Nem lesz szükség sem elhatárolódásra, sem kapcsolatok megszakítására. Nem tudnak mellénk kapcsolódni olyanok, akik a megtisztulási folyamatban máshol tartanak. Nem előrébb, nem hátrébb, csak máshol, más rezgésen.



Egy zen mesterhez otthoni meditációja közben bement egy betörő. A mester csak arra kérte, ha lehet gyorsan végezzen, mert szeretne meditálni. A betörő teljesen megdöbbent, erre a reakcióra egyáltalán nem számított.

Megkérdezte a Mestert:

– De hát nem félsz tőlem?
– Nem zavar, hogy épp most akarlak kirabolni?

Erre a Mester csak annyit felelt, hogy miért kéne félnem? Miért zavarna? Nem én kapom meg érte a karmikus büntetést, hanem te. Ráadásul, mivel semmi sem véletlen, te sem véletlenül ide törtél be. Nyilván azt érdemlem e pillanatban, hogy kirabolj. Rendben, csak siess légy szíves!


Természetesen a betörő eldobott mindent a kezéből, leborult elé, és azonnal a Mester tanítványa lett.

Vagyis a zen Mester nem ítélte meg se jól, se rosszul a betörőt, nem akasztott rá semmilyen címkét. Nem fogadta el, de nem is utasította el. Felül tudott emelkedni a polaritás világán. Nem formált jogot az ítélkezésre.

Ha bármit, vagy bárkit nem fogadunk el,

a Teremtő teremtett világát nem fogadjuk el.

Ezzel együtt saját magunkat sem fogadjuk el annak a tökéletes lénynek, aki megtestesült.
Ha viszont valakit elfogadunk, egyfajta kegyként tesszük. Felülemelkedve rajta, magunkat többnek képzelve. Mindenkinek jogos a létezése, nincs szükség a mi jóváhagyásunkra.

Esendők vagyunk, nem tudjuk végrehajtani a feladatunkat tökéletesen. De ez nem jelenti azt, hogy bármit, vagy bárkit jogunk van megítélni. Hiszen kivétel nélkül mindannyian hibázunk.

Ha valaki bánt minket, azt mosolyogva végig kell nézni? Sőt! Meg kell köszönni? Dehogy! Jogunk van megvédeni magunkat! De közben gyorsan kezdjünk el gondolkodni, hogy miért bántanak. Mert ok nélkül nem történik semmi. Valahol valakit mi is bántottunk. Csak ugyanaz száll vissza ránk.

Az előző példánál maradva, valójában, ha valaki betör hozzánk, biztosra vehetjük, hogy valamit elvettünk valakitől. Ami nekünk nem járt volna, ami valaki másé. Nem csak anyagi javak. Lehet egy állás, egy munka, egy ingóság, a másik odaadó szeretete, egy jogtalan örökség, egy házasságban lévő ember, aki miattunk elválik vagy egy lemásolt vizsgaanyag.

Analógiákat keressünk!

A Sors nem ugyanazt veszi el, amit mi elvettünk. Azt veszi el, amit tud. Azon az életterületen, ahol a Szaturnusz áll a képletünkben.

Tehát nem a másik ember cselekedetén kell gondolkodnunk, hanem azon, hogy velünk miért történik mindez. Hiszen ok nélkül semmi sem történik.

A zen Mester tudta, hogy semmit nem vett el, ami másé, ezért nem félt attól, hogy kirabolják. Ráadásul, mivel semmilyen ragaszkodás nem volt benne a földi javak iránt, szinte semmije sem volt. Így a betörő elvinni sem tudott volna szinte semmit. Ha pedig mégis talál valamit, az sem érdekelte volna. El tudta fogadni, bármi is történik. Mint egy hirtelen lecsapó vihar, amely jön és megy. Így értelmezte a helyzetet.


Az elengedés is ugyanilyen csapda

Az egó játéka. Birtoklás és elengedés. Mindkettő hamis tudatból fakad, a duális világon belüli csapda.

Soha nem kell elengedni semmit,

ha rájövünk, hogy soha semmi nem is volt a miénk. Soha semmit és senkit nem birtokoltunk, ezért nincs is mit, kit elengednünk. Hamis az a képzet, amiben azt gondoljuk,hogy bármi vagy bárki is a miénk itt ezen a földön.

Birtokolni sem tudunk, de elengedni sem.

Mert nincs semmi a világon, ami a miénk. Kivéve a Belső hangunkat és a mindenki iránti -feltétlen – szeretetet. Csak az a miénk. Ez az egyetlen igaz önvalónk. Ez velünk volt születésünk előtt, és ez az egyetlen, amit viszünk tovább a halálunk után. Ha nem szeretet lakozik a szívünkben, hanem gyűlölet, azt is magunkkal visszük.


Kedves Olvasó!

Kívánom Mindannyiunknak a csendes, békés szemlélődést! Kívánom az együttérzés iránti vágy és az összetartozás érzésének felébredését!

Kívánom, hogy élő, valódi erős közösségeket és kapcsolatokat tudjunk formálni a jövőben! Olyan közösségekét, melyek átsegítenek minket ezeken az embert próbáló időminőségeken.

Kívánom, hogy tudjunk megtisztulni, tudjunk hálát érezni minden iránt, ami megadatott nekünk! Legyen bármi is az. Mert itt és most pont az van, ahová eljuttattuk magunkat gondolataink, tudatalattink, beszédünk és cselekedeteink által.



Csodaszép tavaszi napokat kívánok!
Szeretet és áldás kísérjen utunkon!

S M