Írta: Kovács Réka természetgyógyász
Mit jelent a fitoterápia?
A fitoterápia az egyik legősibb terápia,
a betegségek, zavarok, ill. fájdalmak megszüntetésére, megelőzésére szolgáló terápiás módszer. A fitoterápia a természet által nyújtott, természetes gyógymód, amely a gyógynövények hatóanyagaira, hatásmechanizmusára épül, a természettudományos medicina része, természetes gyógymód, az allopátiás (hagyományos nyugati) orvoslás kiegészítő (adjuváns) kezelése.
A növényi részek, és a belőlük előállított készítmények gyógyászati felhasználásán alapszik. A fitoterápiával gyógyító szakembert nevezik fitoterapeutának. Célja a megzavart testfunkciók oki terápiája, amelyet közvetlen módon, kísérletileg megalapozott készítményekkel kezel.
A fitoterápia történtete dióhéjban
A gyógynövénykutatás egyidős az emberiséggel. Már az ősember is figyelte az állatok táplálkozását és annak hatását. Gyűjtögető életmódja során megkóstolta és megette, amiket talált: növényeket, magvakat, bogyókat, terméseket és figyelte, mit érez és tapasztal mindezek hatására. Az így szerzett tapasztalat által rájött, hogy a növények nem csak az éhséget csillapítják és táplálnak, hanem gyógyító hatással is rendelkeznek.
Indiai gyógyászat
A földön a legősibbnek tartott gyógyászati rendszer az indiai. Gyógymódjuk neve két szanszkrit szó, az ayur (élet) és a veda (tudás) szavakból áll, tehát ez „az élet tudása”.
Az ayurvedikus orvostudomány alapjait a Védákban, a bölcsesség négy alapkönyvében találhatjuk meg. A legősibb könyv, a Rig Véda mintegy 4500 éves. Ebben rendkívül részletes műtéti leírásokat és számos gyógynövény felhasználási útmutatóját találjuk, többek közt több mint 1000 gyógynövény tulajdonságát írják le, a legkülönfélébb gyógymódokat tárják elénk, a pszichoterápiától a sebészeti beavatkozásig.
A 6. századtól az ayurvédikus orvoslás hatott az arab, a görög-római, a kínai, tibeti, közel-keleti és az ázsiai orvostudományra is.
Egyiptom
A gyógynövények felhasználásáról az egyik írásos emlék az egyiptomi Ebers-féle papirusztekercs, amit (Kr.e. 1534) egy múmia lába között találták. A leírás 877 esetben tárgyalja az akkori betegségek tüneteit és több száz gyógynövény gyógyító hatásáról beszél.
Jelen ismereteink szerint a gyógykezeléseket templomokban végezték, Serapisnak hódoltak, aki a gyógyítás istene volt. A fáraók egészségi állapotáért egyidejűleg több orvos felelt, de a piramisépítőkről sem feledkeztek meg, akik gyógynövényeket kaptak minden étkezéskor, hogy ne betegedjenek meg.
Görögök
Az „orvostudomány atyjának” Hippokratesz-t (Kr. e. 460-377) tekintjük, aki Kósz szigeten született. Apja Hérakleidész már gyermekkorától orvosnak szánta fiát, és neveltetését is e célnak vetette alá. Népszerű és híres könyvében, a Corpus Hippocratiumban több mint 200 gyógynövényt említ. Elmélete szerint a különböző betegségek az emberi létezés természetes velejárója, melyek viszont megfelelő készítményekkel gyógyíthatók.
Rómaiak
Arisztotelész (Kr. e. 384-322) munkásságából maradt fenn az utókor számára a gyógynövényeket tartalmazó könyve.
Marcus Aurelius császár elismert orvosa, Claudius Galenus (129-199) többkötetes gyógynövény könyveket írt.
Plinius, római természettudós 37 kötetes Naturalis historia (A természet históriája) művében több száz gyógynövény leírása szerepel.
Az ókori rómaiak természetes gyógymódokkal kúrálták magukat, sokféle zöldséget, salátát ettek, ezért “levélevőknek” nevezték magukat. Ismereteink szerint gyógyhatású kenőcsöket, gyógyszereket készítettek természetes anyagokból: pl. fokhagymából, rozmaringból, édesköményből.
Középkor
A betegséget Isten büntetésének tartották, a beteg embert kiközösítették, így a gyógyítás visszaszorult a templomokba, kolostorokba, ahol a szerzetesek és apácák vették át a gyógyítói szerepet. A gyógyításhoz szükséges alapanyagok előállítása, termesztése is szükségessé vált, így a kolostorok kertjeiben kialakult a gyógynövénytermesztés és feldolgozás, valamint ezeknek a feljegyzései, dokumentálása.
Az első szerzetesrend, aki a betegek gyógyítását tartotta az egyik legfontosabb feladatának, az a Szent Benedek által alapított bencés szerzetesrend (i. sz. 528), ahol már tanították a szerzeteseket a gyógyítás és ápolás tudományára.
Bingeni Szent Hildegard (1098-1179) főapátnő volt az első, aki gyógyszertárat működtetett, így a kolostor falai között készültek a kenetek, herbateák és gyógycseppek. A főapátnő, aki azt vallotta, hogy nem csak a beteg szervet, hanem az egész testet kell gyógyítani, természettudományos könyvet is írt.
A középkorban, a gyógynövénygyógyászat a svájci születésű Paracelsus Aracelsus (1493-1541) orvos-gyógyszerész nevéhez fűződik, aki egész életét a tanulásnak és az orvoslásnak szentelte.
Herbarius című könyvében gyógynövényekről szerzett tapasztalatait fogalmazta meg, ill. ő volt az első tudós, akinek sikerült növényi alkoholos kivonatot (tinktúrát) előállítania.
Magyarország
A gyógynövényekről szóló első feljegyzések a korai kódexekből származnak, melyek közül a leghíresebb a XII. századi Pray-kódex, amelyben a Halotti beszéd és könyörgés is található. Ebben egészségügyi tanácsokat és tisztításokat olvashatunk.
1578-ban jelent meg Méliusz Juhász Péter Herbarium című könyve, mely a kor természettudományának szintjén foglalta össze a gyógynövényekről szóló tudnivalókat. Könyvében magyar megnevezéseket használt, így több mint 1 200 magyar köznépi növénynév, 300 régi betegségelnevezés, ill. 1500 recept és gyógymód maradt fent az utókor számára.
Pápai Páriz Ferenc, az erdélyi fejedelem udvari orvosának műve az 1690-ben Kolozsváron kiadott Pax Corporis sok népi gyógymódot tartalmaz, keverednek benne a népi és korabeli gyógyítás értékes információi.
XVIII. század elején sok kézirat keletkezett, ami eljutott a köznéphez is.
Ilyen volt például Zay Anna 1712-ben megjelent receptgyűjteménye, amely elsősorban növényi eredetű gyógyszereket tartalmaz. A több mint 500 recept közel 300 gyógynövényt említ, sok olyat, amelynek jótékony hatását a modern orvostudomány is elismer.
A század végén a gyógynövény-alkalmazáson alapult a hivatalos gyógyítás.
Egyre sürgetőbbé vált az egyetemi orvosi képzés bevezetése, így 1635-ben Pázmány Péter megalapította a nagyszombati jezsuita egyetemet, de ennek ekkor még nem volt orvosi kara, amely csak 1769. novemberében tudott megvalósulni. Nagy mérföldkő volt ez a magyar orvosi oktatás történetében.
XIX. század elején írta meg Diószegi Sámuel Orvosi füveskönyvét, melyben a vadon termő és kertekben termesztett növények rendszeres leírását, orvosi hasznát és táplálkozási felhasználhatóságát taglalja.
Bugát Pál (1793-1865) az Orvosi Tár 1838-as évfolyamában felhívást tett közzé a népi gyógyító hagyományok gyűjtésére. Ekkorra már a gyógyszerészeti tudomány is kialakulóban volt. Mátyás király tervezte a gyógyszerészképzés bevezetését az egyetem orvosi karán belül, de a török hódoltság miatt ez csak 1771-ben valósulhatott meg, amikor az első gyógyszerészek levizsgáztak a nagyszombati egyetemen.
A kiegyezés után szigorították a gyógyszerészeti képzést.
A XX. század nagy változásokat hozott a gyógyítás történetében, megjelentek a mai formában ismert gyógyszerek.
Az akadémiai orvoslás és a népgyógyászat között a század második felétől lassan megszakadt minden kapcsolat.
„Módszereik élesen szemben álltak egymással, a modern gyógyszergyártás egyre inkább különbözött a hagyományos gyógynövény használattól, az orvosi ellátás a hagyományos gyógyászat gyakorlatától. Lassan el is felejtették az orvosok és a betegek is, hogy a gyógyításnak más formái is léteznek, amelyek hosszú évszázadokon keresztül óvták elődeink egészségét, kúrálták bajaikat.”
Kovács Réka
fitoterapeuta természetgyógyász,
Bach-virágterapeuta
20/515-3769
aranykori.lelekgyogyitas@gmail.com
https://fenymasszazs.webnode.hu
Folytatása következik.
Forrás:
Gillich István: Fitoterápia – tanfolyami jegyzet
Lopes-Szabó Zsuzsa: A bükki füvesember nyomában
Mester Ildikó: Fitoterápia – tanfolyami jegyzet
https://harmoniaban.hu
