Öngyógyulás – Nőgyógyászati problémák 8.

Belső fejlődés útja, önmagamban

Írta: Pallai Krisztina parapszichológus

Visszaemlékeztem az elmúlt öt hétre. Csodálatos utakat tettem meg, mire ide értem, így elfogadom, hogy valamiért meg kellett ennek történnie, előrébb vitt a fejlődésben.
Életem összes területén megtettem a változtatást. A családomban, a munkámban a párkapcsolatomban. Mikor ezeket megtettem, elkezdtem jobban érezni magam.

Tudatosan lezártam a körülöttem lévő embereket, azokat, akiknél éreztem, hogy lefele húzzák az energia szintemet. Sajnos vagy nem sajnos azt kell mondjam a lehúzó erő is tanított, megtanította, hogy nem lefele szeretnék menni, hanem felfele.

Az első ember az életemben, akinek próbáltam volna megnyílni a család egyik tagja volt, aki így szólt:
Jaj, Krisztinám ilyenkor már nem lehet tenni semmit!

Nagyon szíven ütött, de azonnal és gyorsan felismertem a hitetlenséget, és elfogadtam az ő gondolatmenetét, mert nem járta végig azt a tanítási utat, amit én megtettem. Mosolyogtam egyet, és kiléptem az ajtón otthagyva a saját kétségbeesésével és a saját gondolatmenetével, ebben a pillanatban tudatosítottam magamban, hogy az ilyen kijelentésekre nincsen szükségem! Ez lehúz a mélybe, megijeszt, és a földön energiájában tart.

A következő személy szintén a családom egyik tagja, mivel az egészségügyben dolgozik, több, mint negyven éve, ezért megtette volna a szükséges orvosi intézkedéseket.
Az életemért én vagyok a Felelős és nekem kell döntenem, ezért nemet mondtam határozottan: Köszönöm szépen erre már nem lesz szükség!

A döntésemet elfogadta, talán azért, mert végig kísérte a tanulási folyamataimat, azt kell, hogy mondjam, talán hisz bennem.

Miután ezt felismertem, tudatosan elkezdtem csatlakozni, találkozni és sokat beszélgetni azokkal, akik ugyanolyan energiaszinttel rendelkeznek, mint én, és ettől rettentő jól éreztem magam, mert ők voltak azok, akik felfele húztak és hittek mindvégig bennem, hogy meg tudom csinálni és minden rendben lesz.

Mindvégig ők voltak azok az emberek, akiket éreztem, hogy mellettem állnak és hisznek a látásomban, bennem és hisznek a szellemi világban, mindennap erősítették a hitemet, és erőt adtak, hogy igenis tovább és tovább kell csinálnom.

Úgy gondolom mindenkinek megvolt a feladata, az én feladatom pedig az volt, hogy felismerjem a lenti világ képviseletét és a fény erejét. Ezen az úton jelen volt a fény és a sötétség.
Egyik nap miközben azon elmélkedtem magamban, hogy de mi lesz, ha nem sikerül az öt hetes öngyógyítás, mi lesz, ha mégsem sikerült semmi, ekkor hangosan rá szóltam magamra!

El kell döntened Kriszti, melyik az a világ, amit megszeretnél az életedben tapasztalni?
Ez volt az első és utolsó negatív mondat magamban.
A fény világát, vagy a sötétség világát szeretnéd megtapasztalni??
Mivel fény úton járó vagyok, nem volt bennem több kérdés, hogy melyiket szeretném megtapasztalni.

Ezért csak jött a századik tudatosítás ismét, hogy mit szeretnék létrehozni önmagamban, a fényt szeretném megtapasztalni, az az a szellemi részemet.
Nincs más út csak a fény útja, felfele és nem lefele.

Negatív gondolatok
Egész életemben bármerre mentem és amikor döntés előtt álltam mindig volt A és B tervem:
Ha így sikerül ez a következő lépés, ha úgy sikerül az a következő lépés, képzeljétek, amióta gyógyítom magam, életemben ez az első helyzet, amikor nincs B tervem.
Csak A tervem van: a gyógyulás és a gyógyulásnak a sikere.

Ebben az esetben a varjú a negatív gondolat, hagyom, hogy megjelenjen a mondat, a gondolatot varjúként képzelem el, ami tovább száll, a fehér fényre nem engedem leszállni, hagyom, hogy tovább menjen és végigkísérem a látásommal, amíg elhagyja a helyszínt, csodálatosan működik.

A lényeg, hogy felismered a gondolatot, de már tudatosan nem mész bele, nem mész a mélyére, nem hagyod leszállni a fényre, sőt nem is szállhat le! Innentől kezdve nincs kattogás, félelem, és az a kérdés, hogy mi lesz, csak a bennem lévő belső fényt hagyom tovább világítani.

Önmagamnak való megbocsátás:
Nőgyógyászati problémám előző párkapcsolatból teremtődött meg, visszaemlékeztem arra a pontra, ahol megsérültem, hát többször is megsérültem, de az utolsó nap az elválás maradt meg bennem.
Ha valaki tartósan szomorú, akkor el kell mondani az önmagunknak való megbocsátást.

Ezért hangosan elkezdtem mondani:
Önmagamnak megbocsátom, hogy abban a pillanatban abban a tudatszintemben csak azt tudtam megtenni, megbocsátom önmagamnak tiszta szívvel, lélekkel, a szellemem által.
Tisztelettel kérlek szépen mennyei atyám, ha ezt nem tudnám megtenni kérlek szépen tedd meg helyettem.

Mondogattam magamban, és amit mondtam elhittem. Másnapra elmúlt a bennem lévő szomorúság, akkor kezdtem el megérezni azt, hogy ismét tudok reggel örülni a napnak. Volt életkedvem.
A bennem levő szomorúság volt még az, ami megbetegített és ez a szomorúság, amit próbáltam a szőnyeg alá seperni, egyszerűen ki kellett most már szedni onnan, hogy ne betegítsen tovább.

Egyszerűen éreztem, ahogyan a lelkem felszabadult.
Megszeretném mindenkinek köszönni a fejlődési folyamatokat, de legfőképp a fény embereinek, azoknak, akik ugyanazon az úton járnak, amelyen én.
Folytatása következik a pénteki napon.