Az idősek nem második gyerekkorukat élik!

Írta: Dr. Zám Mária tanár, táncterapeuta

„Amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak.” Julian Barnes

Tetszik ez az idézet, mert pontosan fejezi ki azt, amiben azok az idősek élnek, akiket az intellektusuk változása egy kényszerpályára irányít. A felejtés útja ez, ahonnan nincs igazán visszaút! Demencia, Alzheimer kór félelmetesen hangzanak azoknak, akik nem ismerik e létformát.

Szeretném hangsúlyozni, hogy tekinthetünk ezekre a gondokra betegségként, de úgyis, mint létformákra. A fiatalok körében jelentkező autizmus is egy létforma, miért ne kezeljük ezt a létállapotot is egy állomásnak, az emberi élet egy lehetséges módjának.

Tudniillik a közvetlen hozzátartozó létállapotainak változása, mi magunkat is változásra kényszerít!

S ezt többnyire nem szeretjük, hogy valamin változtatni kell, kikerülhetetlenül. Sokan, sokáig ezt nem ismerik fel – többek között én sem fogadtam el hosszú évekig anyám betegségét. Küzdöttem, harcoltam, értetlenkedtem. S mikor elfogadtam, a helyzet megfordult. Most már én nem vagyok gyereke az anyámnak, akire ő figyel, ő gondoskodik finom főztjével a szülinapokon, kedvességével és figyelmével, ha gondjaimmal hozzá fordulok.

A kór előre haladtával, rájöttem, anyámnak van szüksége gondozásra,

ápolásra, gondoskodásra és igazi, akár viszonzatlan szeretetre. A pillanat ez volt, amikor megszabadultam a változásnak való ellenállásom súlyától. S onnantól kezdve kettőnk kapcsolata megjavult, mindketten szabadnak éreztük magunkat az új viszonyulás módban. Megtanultam anyám új nyelvét megérteni és élete végéig bensőséges kapcsolatban tudtunk maradni. Szavak nélkül is értettük egymást.

Türelemre tanított, nyitottságra az új megoldásokra az élet dolgaiban, a szeretet kiterjesztésére, hogy akkor is tudjak szeretni, ha valami visszataszító vagy ismeretlen számomra.

Figyelemre tanított, a kis dolgokra figyelni, belső figyelemre szoktatott, hogy megértsem azt, ami már érthetetlen, mégis üzenet számunkra, a külvilág felé. Megtanított az érthetetlennel is kommunikálni, kapcsolatban lenni azzal, aki már úgy tűnik nincs kapcsolatban a világgal.

Amikortól édesanyám beteg lett, sikerült még egy nagy ajándékot adnia nekem. Felkészített valamire, amitől félünk, amitől távol tartjuk magunkat. Átadta nekem azt a tudást, ami könyvből nem tanulható, előre nem látható. Végig vezetett az élet harmadik szakaszán, megmutatta az utat, olyan utazásra hívott meg, ami a legdrágább ajándék volt tőle. Hogy lehet valakit szeretni önzetlenül, hogy lehet valakit érteni, aki már nem beszél, hogy lehet gyógyítani, azt, aki már nem gyógyítható!

Találtam egy cikket a Filantropikum.com oldalon, s ez indított írásra, egy másik szemlélet bemutatására.

„Gyakran szoktuk azt mondani, hogy az idős kor a második gyerekkor. Míg a gyerek pillanatról pillanatra fedezi fel az őt körülvevő világot és kezdi el életútját, addig a hanyatló korban lévő idős ember napról napra veszít az emlékeiből.

Az időskori szenilitás első jelei a figyelem és összpontosítás csökkenése és a rövid távú memória zavara. Az intellektus leépülése idővel olyan mértéket érhet el, ahol már olyan értelmi képességek is károsulnak, mint a számolási képesség, a felismerés, a kifejezőképesség, egészen addig, míg az illető akár térben és időben is teljesen elveszettnek érzi magát.

Nagy feladat ez nemcsak az idős beteg, hanem a családtagok számára is. Gyakran a gondoskodó odafigyelés, a megértés és a szeretet helyét a düh, harag, tehetetlenség érzése váltja fel. Valószínűleg az szüli ezt a belső ellenállást, hogy nehéz elviselni a tudatot, hogy a szerettünk ebbe az állapotba került.”

De akkor mi a teendő? Teszi fel a kérdést a cikk.

„Fontos minősíteni ezt az állapotot és az idősre úgy kell tekinteni, mint egy gyerekre. Aki már nem érti az őt körülvevő világot.” – mondja a cikk.

Az időskori szenilitásban szenvedők nem gyerekek! Idős felnőttek, sajátos gondolkodási, kapcsolati, kötődési mintákkal. Akár extrém viselkedéssel.

Tudom ajánlani Iván László könyvét – Ne féljünk az öregedéstől, SubRosa Kiadó, Budapest, 1997 -, amely részletesen, betegség tünetekre vonatkozóan is eligazít bennünket a kórtünetek diagnosztizálásában, kezelésében. A részlet az ő írásából jól mutat rá azokra a mentális zavart megelőző állapotokra, melyek sok esetben felgyorsíthatják vagy akár kiválthatják a betegséget, lét-forma váltást.

„A pszichogeriátriai zavarok kiváltó tényezői között kiemelkedő jelentőségűek az idősödés veszteségei, frusztrációi, magányfolyamatai, érzékszervi fogyatékossághoz, károsodásokhoz társuló kommunikációs és deprivációs tényezők, és a pszicho szociális adaptáció elégtelenségei … A lelki eredetű magánybetegségek között gyakorta megjelennek a túlérzékenységgel, túlértékeléssel járó szenzitív vagy paranoid lelki zavarok, átmeneti vagy tartós jelleggel, megállapodottan vagy előrehaladott formában. Ezek a folyamatok súlyos elszigetelődéshez vezethetnek, vagy éppen az elszigetelődés hozza felszínre tüneteit, és másodlagos érzékcsalódások, kóros következtetések, a valóság félreismerései és félreértékelései, kóros gondolattartalmak, téveszmék alakulhatnak ki, az önellátás és öntevékenység beszűkülésével, másodlagos elhanyagoltsági mechanizmusokkal, testi leromlással, kiszáradással, táplálkozási és folyadék ellátási hiánytünetekkel. A téveszmék között önvádlások, vádaskodások, befolyásoltatások, meglopatások, ellene irányuló megkárosítások és az elszegényedéstől, éhenhalástól való félelmek jelentkezhetnek, üldöztetéssel, hallucinációs és látomásos érzékcsalódásokkal kísérten, vagy téveszmeként kibontakozó testi panaszokkal, hipochondriás téveszmékkel, kóros testérzésekkel. Ezek nagy része előfordulhat depressziókban vagy szellemi elbutulásokban is, valamint késői elmebetegségekben, mint az ún. Késői paraphreniákban.”

A mentális leépülés mögött sok esetben lelki sérelmeket találhatunk. Olyan fájdalmat, ami kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan, vagy amely nem nyilvánulhat meg, gátlás alatt van.

Mi lehet az üzenete egy olyan betegségnek, amiben a felejtés a főszereplő, a magatehetetlenség, a ráutaltság másokra?

Sokszor az ilyen létforma mögött nehéz lelki terhek, szégyen, bűntudat, letehetetlen fájdalom, szenvedés áll.

Természetesen a vizsgálatok biokémiai folyamatokat is ki fognak mutatni, de vajon mi vezetett oda, hogy ezek egyáltalán elindultak?

Az OEP ide vonatkozó adatai szerint a legidősebbeknél az Alzheimer kór előfordulása 25 %-os!

Az Alzheimer-kór gyakorisága a 60-62-nél 1%, 63-65-nél 2%, 66-nál 3%, 67-68-nál 4%, 69-nél 5%, 70-nél 6%, 71-nél 7%, 72-nél 8%, 73-nál 9%, 74-nél 10%, 75-nél 12%, 76-nál 13%, 77-nél 14%, 78-nál 16%, 79-nél 17%, 80-nál 19%, 81-nél 20 %, 82-nél 21%, 83-nál 23%, 84-nél 24%, 85-nél 25%.

Egy korábbi KSH adat szerint a 80-as években is a férfiak körében 1000 főre 131, nők körében 1000 főre 144 pszichogeriátriai megbetegedés jutott.

Az azóta eltelt időben az előfordulás gyakorisága növekedett, elsősorban ennek társadalmi okai vannak. A magány, a hozzátartozók távolsága, s az egészségügyi diagnosztika fejlődése is hozzájárult az adatok, a megbetegedések növekedéséhez. A nyugati társadalmakban az epidemiológiai vizsgálatok tanúsága szerint 1000 főre 30 megbetegedés jut!

A statisztika és tudományos medicina mögött számos egyéni okkal találkozhatunk, mint lelki tényezővel:

Az életben elszenvedett lelki sérülések letaglózták, lebénították, ez okozta a tehetetlenségérzést. Az emberek idős korukra általában is feleslegesnek és sokszor sorsukkal szemben tehetetlennek érzik magukat, akire már nincs szüksége senkinek, hogy nem tud már megváltoztatni dolgokat, de nincsenek is új lehetőségei.

Sajnos ez a modernkori társadalom nagy csapdája is, hogy az információs társadalommal az idős népesség mintha kolonc, felesleges kiadásokat jelentő teher lenne bezárva saját korosztálya börtönébe. Ő maga sem tud innen kilépni, a külvilág elviharzik mellette, még akkor is, ha igyekszik lépést tartani a technika fejlődésével. A tényleges kapcsolati rendszerek pedig leépülnek, a generációk közötti kapcsolatok teljesen fellazulnak, s a család is sokszor koloncként, teherként éli meg az idős embert, még akkor is, ha egyébként teljesen egészséges! Hát, még ha nehézségei vannak, amivel foglalkozni kell.

Ezzel szembenézni nem könnyű. Sokan inkább a bezárkózást választják. S a tudat is elkezd bezárkózni, s önvédelemből kialakítja saját kis világát, melyből egyre több emléket próbál kirekeszteni. Az ilyen beteg kifelé, a valós dolgok irányába egyre kevesebbet és ritkábban reagál, s így valóban kiszolgáltatottá válik.

Ez a legáltalánosabb folyamat, ami az idős emberek társadalomban megváltozott helyzetéből adódik.

Azonban vannak olyan élettörténések is, melyek feldolgozhatatlanok, traumák, szenvedések, a szeretett társ vagy más családtag, pl. gyermek halála. Az időskori emlékezés a korosztály egyik legfőbb mentális tevékenységévé válik! Néha unalomig ismételgetik ugyanazokat a történeteket .Miről szólnak ezek? Arról, hogy kapcsolódni szeretnének, de már nincs történés az életükben, hát a régit mesélik. Azok, pedig akiknek az emlékezetében megragadtak a fájó emlékek, inkább a homályba menekülnek előlük.

Ugyanígy a túl nagy felelősség, amit az életben viseltek nehézzé válik, hiszen kivel osszák meg?

Mentális hallgatásba burkolózva nem kell megfelelni már a külső elvárásoknak, le lehet rakni az elviselhetetlen terheket.

Valóban úgy gondoljuk még mindig, hogy ez a gyermekkor? A sort még folytathatnánk tovább, de nézzük, mit tehetünk?

A mentális nehézségekkel küzdő idősek leépülése nem úgy zajlik, mint a homokóra folyamata. Az agy különböző részei épülnek le az időben. Ugyanakkor már a kutatások is bizonyítják, hogy egyes részek képesek átvenni a leépültek bizonyos funkcióit. Romlik az emlékezet, a mozgás koordináció, egyensúly problémák nehezítik az életet, a társas kapcsolatok beszűkülnek.

Tulajdonképpen ennek ellensúlyozására, támogatására nagyon jó a mozgás, tánc.

Az egyik megoldás, hogy a testet és lelket is karbantartó, semmilyen tanult készséget nem kívánó módszert a táncterápiát nyújtjuk segítségül.

Idős kor és a tánc

Az idősödő embereknek a táncterápia minden eddigi módszernél hatékonyabban ápolja testüket, lelküket. Az idősek mozgásukban sokszor korlátozottak s kevésbé vágnak bele komolyabb mozgásformák gyakorlásába, mint pl. fitness edzés, jóga tanfolyam, torna.

A táncot ugyanakkor nem érzik nehéznek önmaguk számára, érdekes módon természetesnek tartják – mentális és fizikai állapottól függetlenül. Tehát az időseknek szóló táncterápiás foglalkozás a teljesen egészséges embernek és az akadályozottaknak is természetes formáját nyújtja a mozgásnak.

Az idősek számára összeállított program célja valamennyiben különbözik attól, amit a klasszikus táncterápia jelent.

Itt elsősorban egy fizikai és mentális tréningről beszélhetünk. Fizikailag a test átmozgatása és tonizálása a cél, az izomszalagok nyújtása, ízületek kilazítása, fájdalmas gócok lazítása a testben, mozgás koordináció javítása, egyensúlyi állapot fejlesztése.

Mentálisan az önmagukhoz való pozitív viszony felfedezése az elsődleges. A kommunikáció erősítése másokkal, kapcsolat építés, a kreativitás felfedezése, hangulat javítás, életerő feltárása és erősítése.

A táncterápiás tréning során az élményeket javasolt feldolgozni a képzőművészet eszközeivel is, amely tovább szélesíti a kreatív viszonyulást önmagukhoz, másokhoz.

A módszerek között szerepel a mozgáson kívül, éneklés, zenei hangszerek használata.

A táncterápia nem igényel semmilyen tánctudást vagy laza mozgékonyságot. A cél éppen az, hogy ez a mozgékonyság megmaradjon, vagy kicsit vissza épüljön és az idős embert támogassa a hétköznapokban is.

A táncterápiás csoport egy szociális közeg, ahol valóságosan önmaguk lehetnek, kifejezhetik azt, amit éreznek, megtalálhatják az örömet – amit ismernek még korábbról, amikor még nem voltak gondjaik.