Plútó, a mágikus kötések bolygója

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

Hamarosan direktbe fordul a Plútó, erejét nem lehet nem észrevenni.

Hogy kinek hogy és hol mutatkozik meg, az mindig az egyéni horoszkóp függvénye, és annak, hogy az egyén hol tart a személyes tudatminőségében. És bár a Plútó tranzitjait általában a tömegekre vonatkoztatják, a tömeget az egyének teszik ki, mint ahogyan az óceán is vízcseppek milliárdjaiból áll. És bizony attól függően, mit mutat a saját horoszkópunkban a Plútónk, annak megfelelően kerülnek erőteljesen, nagyon erőteljesen fókuszba az általa jelzett dolgok, történések, megélések, érzések.

Mivel jómagam asztrológusként elsősorban a családi terhekkel foglalkozom a horoszkópokban, így e szemszögből vizsgálom elsősorban a Plútó energiáját is a személyes képletekben.

E szempontból pedig a Plútónak hatalmas és megkerülhetetlen befolyása van.

A Plútó hivatalosan már nem bolygó, mert ugye az ember azt hiszi, hogy majd ő tudja, és megmondhatja az Univerzumban mi az, ami. Ami pedig szerinte nem az, az más, és majd ő minősíti ilyennek vagy olyannak. Még szerencse, hogy az Univerzumban létező erőket a legkisebb mértékben sem érdekli, hogy az ember gőgjében mit gondol, mit minek minősít, mit fogad el annak, ami, vagy mit nem.

Az Univerzum erői attól függetlenül teszik a dolgukat, hogy mi mit gondolunk róluk

– és ezt nem ártana mindenkinek észben tartani. A mi szempontunkból tehát tök mindegy, hogy a tudósok minek minősítik a Plútót, energiája mit sem változott. Sőt az sem érdekli, hogy az ember mikor fedezte fel a létét, hatott előtte is, és azóta is, és ha egyes tudók el is akarják törölni az asztrológia színteréről, az megint csak az ő bajuk, a Plútó energiája bevonja az egész Univerzumot. Számára teljesen lényegtelen, hogy mi itt a Földön mit akarunk hinni róla.

Nem véletlenül van mély tudattalanunk, azért hívják annak, mert NINCS TUDATBAN.

Nem érezzük, nem tudjuk, nem látunk rá. Ezek az erők úgy hatnak bennünk, hogy lövésünk sincs róluk, csak dobálnak az életben mint egy darab rongyot.

Tökéletesen leképeződik ez a horoszkópok ismeretében történő állításokon. Sokan dolgoznak magukon hosszú ideje, különböző spirituális ágazatokat tanultak, álltak bele egyéb terápiákba, ahol mindennel foglalkoztak, csak ezekkel a mély tudattalanban feszülő dolgokkal nem.

Azt hisszük, hogy amit tudunk magunkról, az annyi és úgy van, onnantól nincs lejjebb. Azt hisszük, hogy az óceán is annyi, amennyit látunk belőle. És hogy hatalmas tévedésben vagyunk, a világért sem ismernénk be, ez ugyanis súlyos kognitív disszonanciát okoz, azaz, be kellene látnunk, hogy vajmi kevéssé ismerjük magunkat, önismereti folyamatok ide, vagy oda.

Nos, kábé ennyire érdekli a plútói energiákat is, hogy mi mit gondolunk magunkról, mit hiszünk, és a kedvencem, hogyaszongya: ezen már túl vagyok, ezt már megdolgoztam, ezt már elengedtem, ez már nem lényeges, és társai. Na, ha ezt meghallom, tudom, hogy ott van bizony még bőven tennivaló, csak egy-két réteggel mélyebbre kell ásni.

Aztán nézzük meg még a vakfoltokat, amire egy kicsit sincs rálátása önmagában az ember gyerekének.

Az önismeret életvégig szól.

Sosem leszünk készen, de legalább gyakran ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy milyen magas spirituális szinten vagyunk már, a hiper-szuper önismeretünkről meg már ne is szóljak. Mindent IS jobban tudunk.

Ezeket a papírból tákolt falakat bontogatja a Plútó

… nem bontogatja, egyszerűen jön a Sárkány, ráveti izzó vörös szemeit, vesz egy nagy levegőt, és úgy fújja el, és égeti porrá a papírfalainkat, mintha sose lettek volna ott. A Plútó egy ideje a Földről nézve látszólagosan hátráló mozgást végez, azaz mondjuk úgy felkészül, lendületet vesz, és aztán hamarost elindul előre. Ráadásul jegyet is vált, ami különösen erőteljes, hiszen van, hogy több évtizedet is eltölt egy jegyben araszolgatva. Nos, nemsokára belendül.

A születési képletben,

amely bolygóval a Plútó nehéz fényszögben kapcsolódik, ott azt a részt, életterületet, személyiségének egy részét a szülött teljes egészében a családja szolgálatába állítja. Vagy a családjából valakiébe, és annak felmenőiébe. NEM TUD RÓLA. (Már hallom, olvasom, látom lelki szemeimmel: „nekem van egy Plútó-akármi kvadrátom, etc., de én ezt nem érzem, ez nincs így…” Nos erről írtam fentebb. A tudattalan azért az, mert NEM TUDSZ RÓLA.)

Ezek az erők tehát a családnak áldozódnak, és a szülött úgy alakítja ezen területeken az életét, hogy még véletlenül se lehessen jó neki, hiszen hogyan lehetne jobb, mint a felmenőinek… az kizárt, azt a lojális gyermeki lélek nem tűri.

Ezek azok a dolgok, amelyek „úgy alakulnak”. Nem én tehetek róla, egyszerűen mindig hülyékbe botlom… mindig áldozat vagyok, engem mindig megtalálnak… nem értem miért csinálom, egyszerűen kényszert érzek, hogy így tegyek, mert így érzem jól magam (amúgy egy kicsit sem, de mivel nagyon erős a belső kényszer, a számára kedvezőtlen cselekedetre, muszáj elmével azt az indokot kreálnia, hogy ez neki jó így…) mindig rosszul döntök, mindig megszívom a döntéseim következményeit… nem hallgattam a megérzéseimre, pedig jeleztek, de mégis belementem…, stb.

A Plútó az alvilág ura, a sötétség ereje, az áldozat, és a tettes energiája. Az ördög maga, a szétrombolás, feszítés ereje. És persze a főnixmadár is – de ez csak akkor, ha az ember már van olyan tudatminőségben, hogy megértse: valaminek, sőt akár MINDENNEK el kell pusztulnia, hogy azokból a hamvakból újjászületés lehessen.

Csak az a baj az emberrel, hogy úgy akar újjászületni, hogy lehetőleg SEMMIT ne kelljen feláldoznia, feladnia magából az Égnek, a Magasabb Erőnek, ezt az áldozatot nem akarja meghozni, még akkor sem, ha közben földi életében porig gyalázzák, alázzák, és csakis az áldozat szerepét éli.

A VALÓDI áldozatot, ami úgy néz ki, hogy TÉNYLEG FELADOM MAGAM AZ ÉGNEK, tessék, itt vagyok, mindenemet odaadom, mert már nincs veszítenivalóm, vegyétek, vigyétek, égjek el, lesz, ami lesz… ilyen talán 0,01 ezreléke az embereknek.

Vágyjuk az újjászületést, de ez lehetőleg úgy történjen meg, hogy este lefekszem a finom pihe-puha ágyamban, a tiszta otthonomban, és reggel újjászületve ébredek. De, kérdem én: hol itt az újjászületés? Miből, mibe?

Az van, hogy a legnagyobb és legerősebb kötés, és legfájdalmasabb is egyben a szeretet.

A legtovább ható, a generációkon átívelő nehézségek mögött is szeretet van.

Mindannyian erre vágyunk, és ezt hisszük mindenhatónak és mindent megváltónak, de amennyire az IS lehet, annyira béklyó, kötés, gyakran még a szabadulás reményét is elveszi.

Márpedig az utódok SZERETETBŐL, és lojalitásból veszik át az ősöktől azok fájdalmait. Minden, amit elnyomunk, amiről nem akarunk tudomást venni, amit eltagadunk, az fájdalmat okoz, és ha ez a fájdalom nincs kibeszélve, tudatba hozva, meggyászolva, ha túl akarunk rajta lenni hamar, ha titkoljuk, azzal egyenesen lökjük tovább az utódainkba – ahogy kaptuk mi is.

Például a nagymama fájdalmát, akit elszakítottak a szerelmétől, és hozzákényszerítették a nagypapához, akit sosem szeretett. Szívében őrizgette a volt szerelem, a beteljesületlen szerelem emlékét, továbbadva ezt a szomorú, szétszakító, fájdalmas energiát a gyerekének, majd az unokájának…

Mágikus kötés a Plútó. Minden túlzott és beteges ragaszkodás helye. Gazdagságról álmodozol? Rendben, megkaphatod, mit adsz érte cserébe? Ha elkötelezed magad mellette, az árát meg kell fizetned előbb-utóbb. Valahol a rendszer visszahívja az energiát. Nem lehet csak elvenni, kapni, kapni, valamit adnod kell. Adott esetben a házasságodat, vagy az egészségedet. Például.