Engedjük működni a jobb agyféltekét!

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

A kártyajövendölésről

A közösségi oldalamon évekig minden nap írtam napi kártya jövendölést, amit nagyon szerettek az olvasóim. Jó volt látni, hogyan segíti őket a mindennapjaikban. Egy idő után azonban elkezdtek engem felmagasztalni a kártyavetések miatt. Ekkor döntöttem el, hogy tisztába teszem ezt a kártyajövendölés kérdést.

Jelesül azt, hogy az üzenetek, amiket egy-egy lap jelentése magában hordoz egy egész közösség számára, nem az én hatalmas mágus-varázslóasszony-boszorkány-papnő létemet tükrözik, azaz nem az én nagyságom, ha valaki a gép előtt ülve meglátja a kártyát és elolvassa a hozzá tartozó üzenetet, hanem bizony a saját szellemét kell megdicsérnie.

Hogyan kapcsolódnak az emberek a kérdéseikkel, az őket foglalkoztató dolgokkal ahhoz a szemmel láthatatlan dimenzióhoz, amelyben ott van minden válasz?

Mert minden válasz ott van, amire vágyunk,

csak mivel érzékeink elsatnyultak az évezredek alatt, mert a bal agyféltekét, a biztos, kézzel fogható, szemmel látható tudást tartjuk valamire, kitaláltunk, létrehoztunk eszközöket, amelyek szükségesek a felismeréseinkhez. Ha már a saját megérzéseinknek, ösztöneinknek nem hiszünk. Mert nem, ez elég gyakran bebizonyosodik. És ekkor jönnek az eszközök, mint pl. a kártya.

A többi azok munkája, akik kapcsolódnak a szellemi térhez,

akiknek hajlandó a tudata, elméje megnyílni, és befogadóvá válni az innen érkező üzenetekre.

Sajnálatos, hogy bárhányszor is írtam le, írom le, tanítom a kártyavetést hosszú tanfolyamokon, az embereknek a legnehezebben az megy át, hogy megértsék a szellemi tér működését. Azt hiszik, hogy mindenképpen kell valaki más, aki több, jobb, okosabb, tudóbb, misztikusabb náluk, értőbb, aki különösen jóban van az „égiekkel”, a szellemi térrel, hogy számukra információkat továbbítson.

Részben így van. Részben valóban vagyunk néhányan, akik, mivel hosszú-hosszú évek, évtizedek óta elkötelezetten, a nap nagy részében a szellemi térben „lófrálunk”, elménk arra fókuszál, ami „onnan” jön, és nem arra, ami a tévéből, rádióból, internetről, utcáról, szomszédtól, kollégáktól, szülőktől, gyerekektől, az utcáról ömlik felénk.

Kétségkívül könnyebben „fogjuk az adást”, vagy vesszük ki a szellemi térből azt az információt, amire nekünk, vagy a másiknak szüksége van.

De ehhez nem kell igazán különlegesnek, misztikusnak lenni, pusztán el kell fordítani a figyelmet egy kicsit a földi realitástól a láthatatlan realitás felé. Mert, hogy a szellemi tér az igazi realitás, ebben ne legyen senkinek kétsége.

Átnevelni az elménket arról, hogy csak az létezik, amit látunk, hallunk, meg tudunk tapintani, arra, hogy észrevegyük a

valóban olykor hihetetlen SZINKRONICITÁST

a mindennapjainkban, komoly elköteleződést igényel.

Mert a kártya ennek a szinkronicitásnak az elvén működik. Amint benn, úgy kinn. A félelmeink, és a vágyaink is megjelennek a lapokban, ez főleg a kezdőknél van így. Időbe telik, míg megtanul valaki úgy kártyát vetni, hogy önmaga mindenféle energiáit háttérbe tudja tenni. Néha nekem sem sikerül, pedig két évtizede használok kártyákat médiumként.

Kétségkívül jó, ha egy közvetítő is van a környéken, aki érzelmileg nincs érintve a kérdésben, mert legalább nem befolyásolja a kérdező ANNYIRA a választ, mintha pl. maga kártyázna.

De valójában mindannyian, egytől egyig kapcsolódunk ehhez a szellemi térhez.

Egy másik írás témája lesz majd az is, hogy kikkel, mikkel kapcsolódhatunk a szellemi térben, mert ne gondoljuk, hogy csak angyalkák és segítő lények vesznek körül minket, akiknek kizárólag az a feladatuk, hogy minket segítsenek. De nem ám.

Aki nem hisz nekem, nézzen körül a neten, vannak kártyahúzós weboldalak, egyáltalán nem meglepő módon ott is megkapja a választ a kérdéseire. Pedig gyakorlatilag egy automatát kérdez…

A szinkronicitás törvényét citálom elő.

Nyilván mindenki hallott róla, aki nem, annak annyit erről, hogy C. G. Jung svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus (1875-ben született, és 1961-ben halt meg) fogalmazta meg, hogy az idő, tér, okság fogalmakon túl van egy negyedik is, a szinkronicitás.

Nagyon leegyszerűsítve, amikor valami foglalkoztat, az elme mintegy behívja az azzal kapcsolatos történéseket. Például én rendre a 23-as km-követ látom meg, ha úton vagyok, mert 23-án születtem. Nem a 63-ast, vagy a 47-est, vagy a 22-est, vagy bármelyik másik számra pillantok fel, hanem a 23-ra. Vagy egyszerre írunk egymásnak a barátnőmmel, és ráadásul ugyanazon témában. Vagy roppantul vágyom egy lila ruhára, és az első, amikor betérek egy turkálóba egy lila ruha lesz előttem – az más kérdés, hogy nem tetszik, nem jó a méret, de az Univerzumnak van humorérzéke.

Életem egy szakaszában, mikor tényleg nagyon nem tudtam, hogy merre is vagyok arccal, egy hajnalban Budapesten bandukoltam, szigorúan a lábaim elé nézve. Egyszer „véletlenül” felpillantottam, és elment mellettem egy busz, oldalán a felirattal: tedd rendbe az életedet! Sem előtte, sem utána, soha nem láttam többé ezt a feliratot buszon! (Akkor indultam el azon az úton, amelyen ma is járok.)

Nos, ez a szinkronicitás.

Persze mondhatjuk, hogy az angyalkák üzentek, meg az égi segítők, és a többi, mert az olyan spiri, de valójában ennek is megvan a maga pszichológiai magyarázata. Az agyunk ugyanis gyakorlatilag egy szép nagy mágnesként üzemel, ami vonzza magához azt, ami foglalkoztatja. Ezért van, hogy bevonzzuk a nehéz, sötét, fájdalmas dolgokat is a nyakunkba, ha tele az elménk önbántalmazó gondolatokkal, és az önbecsülésünk is a béka feneke alatt van. Ezen esetekben olyanokkal futunk össze, akik még jobban rombolják mindezt, és még sorolhatnám a szinkronicitás nagyszerű megjelenési formáit.

Magyarul akkor tapasztaljuk meg a szinkronicitást, ha valamivel/valakivel kapcsolatban szoros kötődésünk alakul ki.

Visszatérve a kártyára:

általában azt kértem az oldalkövetőimtől, hogy tegyék fel magukban a kérdéseiket, a lefordított lapokból válasszanak egyet, és este jövök a felfordított lapok magyarázatával.

Az ő fejükben ott volt a kérdés, elég valószínű, hogy nem csak most jutott eszükbe, mikor olvastak engem, hanem már talán jóval előtte, vagy már napok, hetek, hónapok óta foglalkoztatta őket ugyanaz a gondolat. Azaz szoros kötődés alakult ki gondolkodó, és a gondolata között, amiből a kérdés megszületett.

Erre monitorozott az agya, erre kereste a választ, és lám, itt az alkalom, Csontasszony kitette a kártyákat, jajdejó, na, akkor ott megkapom a választ. Vagy: meglátjuk mit mondanak a lapok… és nyitva hagyta a kérdést, de izgatottan várta az estét.

Nos, az általa választott kártya pont arra adta meg a választ, amire az agya már régóta kereste. Nem én adtam a választ! Hanem a saját agya vonzotta be a választ.

Erre mondjuk: keress és találsz. Kérj, és megadatik.

Mert az agy, ami a fejünkben van, pontosan tudja, hogy mire van szükségünk, hiszen a tudatalattinkkal is kapcsolatban van. A tudatalatti is vonz dolgokat külön úgy magától is, az agy nélkül is, de ez ismét egy külön téma.

A sok kondicionálás, tanulás, az, hogy azt hiszem el, amit látok – tisztelet a kivételnek, de a muglik (varázstalanok a Harry Potterből) még itt tartanak –, egyszerűen a jobb agyfélteke működését bezárja, lezárja.

Ha engedjük működni a jobb agyféltekét, csodákban lesz részünk, az biztos. Amik valójában nem csodák, végtelenül egyszerű, hétköznapi szinkronicitások, amelyeknek ha gyakori vendégek életünkben, senki mást, csak önmagunkat illet dicséret magunktól, mert végre rányílt a szemünk.