Az Élet folyója

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

Számát nem tudom megmondani, hányszor kezdtem újra az életemet.

Vannak Halak, akik szeretnek elúszkálni a langymeleg és alacsony vízállásban, és vannak olyan Halak, mint én, akik, ha nem tudják megoldani a dolgokat, a változásra fordítják a figyelmüket. És mivel ez az attitűd nekem mindig „bejött”, általában felvetem ezt a lehetőséget azoknak, akik tőlem kérnek tanácsot.

Ez nem arról szól, hogy ha nekem bejött, neked is biztos jó lesz. Egyszerűen arról szól, hogy a változások hozta lehetőségek, és a tapasztalások széles spektruma tesz bölccsé, és ezeknek köszönhetően tudjuk megállni a helyünket az életben.

Ahogy szoktam volt mondani: annyit szálltam már alá, hogy ismerem a pokolból kivezető összes utat.

Aki életében nem tette ki a lábát a falujából, aki 15 éves kora óta ugyanazzal az emberrel él, aki soha nem csinált mást, másként, máshogyan, mint ahogy a szüleitől látta, nos, nyilván nem értik, hogy miért gyönyörűség a változtatás, az újrakezdés, és miért célravezető.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy aki így él – hiszen az emberiség nagy része még mindig így él – az kevésbé „jó”, mint azok, akik gyakorta változtatnak, újrakezdenek. Utóbbi lehet baromi fárasztó, és jelezhet örök elégedetlenkedést is. Míg előző lehet boldogság, de lehet egyszerű beletörődő boldogtalanság is. De az nem elvitatható, hogy minél több személyes tapasztalásunk van, annál szélesebb látókörrel rendelkezünk. Már persze, ha a tapasztalásainkat bölcsen tudjuk kezelni, és nem roppanunk meg a súlyuk alatt.

A változtatásban mindig benne rejlik az újrakezdés lehetősége.

És itt tévednek sokan, akik ál-ezósan a karmát rángatják elő: nem karma az, amiben már szenvedünk, ami nem jó. A karma az, amikor éppen fenéken billent minket, mert magunktól nem lennénk hajlandóak a változtatásra, és az ezzel járó újrakezdésre.

A karma nem szenvedtet, nem kínoz, de szükség esetén nyakon csördít. Ha ennek ellenére sem vesszük az adást, és szenvedünk, nos annak már nincs köze a karmához, annál inkább saját egónkhoz, mely fogságban tart minket félelmek, vagy meggyőződések miatt.

A legtöbb ember így él, tehát nagy meglepetéssel gondolom nem szolgáltam…

Az újrakezdésről sokat tudnék mesélni saját életemből.

Egy biztos, minden tudás, ami ebben a pillanatban a rendelkezésemre áll, főként a változtatási hajlamomnak köszönhető, és annak, hogy sosem féltem újrakezdeni. Mostanára azért kicsit elfáradtam, és bízom benne, hogy már nem kell költöznöm, a párkapcsolatom is marad, a hivatásomat is gyakorolhatom a saját és mások örömére, és hasznára. Bízom benne, hogy már nem kényszerülök újrakezdésre. De ha mégis, lehet tán kicsit picsogok is, önsajnálva, de aztán felállok, koronát igazítok veszek egy nagy levegőt, és gyerünk.

Hogyan tudunk úrrá lenni az újrakezdéstől való félelmünkön?

Mondhatnám, hogy el kell jutnunk, főként a spirituális érdeklődésű, és a szellemi úton elkötelezett embereknek, hogy elsők között értjük meg, valamint tesszük magunkévá a „semmi sem állandó, és minden folyamatos változásban van” állapotot, ami egyben fizikai törvény is.

Mondhatnám, hogy a következő lépcsőfok ezután, hogy izgalommal vegyes várakozással fogadjuk a változásokat, amelyek újrakezdésre ösztönöznek minket.

Mondhatnám, tök mindegy mit gondolunk, hogy félünk-e, vagy várjuk, a dolgok akkor is bekövetkeznek, függetlenül attól, hogy mit akarunk programozni.

Egyszerűen vannak a világban, a létben olyan törvényszerűségek, amelyeket nem lehet átformálni, bármennyire is erős akaratúnak és mágikus erejűnek gondoljuk magunkat.
Ide tartozik az állandó és folyamatos változás megértése, elfogadása.
Ha eddig nem sikerült jobban rávilágítanom, miért van szükség egy emberi életben legalább néhányszor az újrakezdésre, megpróbálom másként, képletesebben.

Képzeljük el, hogy a csónakunk a Földre születésünkkel az Élet Folyójára bocsáttatott.

Az idők során kikötünk a parton, ahol tetszik, akivel tetszik, ami megfelel adott időpillanatban meglévő tudatminőségünknek, értelmi szintünknek, vágyainknak. És persze ahol tartunk a családi terheink megértésében – nem véletlenül citálom ezt ide, mert az egyik legfontosabb feltárni valónk az önállóságunk felé vezető úton, hogy tisztában legyünk vele, milyen csomagot kaptunk a felmenőinktől, amit akkor is cipelünk, ha akarjuk ha nem, ha tudatosak vagyunk rá, ha nem.

Nos, kikötünk itt-ott, talán leteszünk ebből a csomagból valamit, de inkább csak pakolunk még bele… Talán nem akarunk elmenni onnan, ahová kikötöttünk, mert szép a táj, kedvesek az emberek, még a szerelem is megtalált minket, van víz, élelem, szép házat is építünk, na innen aztán egy tapodtat se megyek tovább…

… az Élet Folyója természetesen folyik tovább,

mi meg csak nézzük, nézzük, és lassan megkeseredik a szánkban az étel, lassan megunjuk a látványt, amibe korábban beleszerettünk, vagy mi válunk érdektelenné a környezet számára, vagy számunkra nincs már hely ezen a fövenyen…

Ám a Folyó olyan sebes sodrásúnak tűnik. Olyan veszélyesnek. Olyan sok cuccom van, amit be kéne pakolni abba a csónakba, olyan munkás, macerás lenne ismét elindulni…lehet már el is felejtettem evezni, most mindent hagyjak itt…?

Ami tutifix, hogy ha sokat lacafacázunk, jön egy vihar, ami mindent elsöpör, és nem lesz más megoldás, csak beülni a csónakba, és gyakorta puszta fenékkel menekülni a tornádó elől…

Vannak, akik megvárják. Méghozzá sokan. Többen, mint akik nem. És aztán sopánkodnak, sírnak, jajgatnak, és NEM ÉRTIK.

Pedig… mindig van figyelmeztetés. A vihar soha nem csap le hirtelen, jelek mindig vannak közeledtére. Hogy ezeket a jeleket nem tudjuk, vagy nem akarjuk felismerni, az megint csak nem karma, hanem a saját tudatlanságunk.

Amit még fontos megérteni az újrakezdésben: minden egyes újrakezdés egyfajta szintlépés önmagunk korábbi énjéhez képest. Minden egyes úton levés a tapasztalás és tudás birtokosává tesz. Minden egyes vízre szállás, amikor cuccal, vagy puszta fenékkel belökjük a csónakot az Élet Folyójába, és rábízzuk magunkat, egyfajta ősbizalom az áramlásban, hogy ami történik, MINDEN ÉRTEM VAN.

Ez az ősbizalom sokunknak nem veleszületett ajándék.
Hogy miért, arról majd egy másik írásban talán.

Az ősbizalom, ha nem kaptuk meg ebben az életünkben, nekünk magunknak kell megkeresnünk – önmagunkban. Mert le lehet rombolni, el lehet venni, ki lehet szívni az ősbizalmat az emberből az Élet iránt, nem csak gyerekkorban, de már születés előtt is.

Az ősbizalom, ha nem áll automatikusan rendelkezésre csak úgy tudjuk megszerezni, visszakapni, de inkább előkotorni magunkból, ha a kihívások elől nem menekülünk. Ha gyakran beülünk a csónakba, és evezünk, vagy olykor el is engedjük a lapátokat az Élet Folyóján haladva.

Ha, amikor a szükség úgy hozza változtatunk, és újrakezdünk.