Egy másik világban ébredtem

Írta: Vadász Mária Magdolna asztrológus

Egy világban, ahol az emberek szerették egymást, és ha már nem szerették, tisztelettel elbúcsúztak egymástól, hogy mást szerethessenek, és engedjék a másikat is mást szeretni.
Egy világban, ahol nem birtokolni akarták egymást, hanem szeretni.

Ahol azért voltak együtt, mert ez adott örömöt nekik.
Az a vágy vezérelte őket, hogy emeljék egymást, hogy mindannyian többek lehessenek azzal, hogy adnak a másiknak, és befogadnak tőle.

Olyan világban ébredtem fel, ahol sok mosoly volt.

Ebben a világban nem menekültek az emberek a fájdalmak elől, mint ahogy a szeretet és az örömök elől sem. A szülők arra nevelték a gyerekeiket, hogy szeressék, és tiszteljék önmagukat, és életüket. Hogy örüljenek annak, amit kapnak, fogadják el a veszteségeiket, bölcsüljenek a tapasztalataik által, és soha, soha ne akarjanak egy másik embert birtokolni, magukhoz láncolni.

Ebben a világban nem voltak fogadalmak. Nem voltak szertartások, amelyekkel összekötötték egymást, és nem volt elvárás, hogy a hátralévő életükben csak együtt élhetnek. Egyetlen elvárás volt, az őszinte, tiszta szeretetet, amit egymás iránt éreztek. És annak elvárása, hogy ha ez megszűnik, áldással elengedik egymást.

Ebben a világban a Nő és a Férfi tudta a dolgát.

Volt, aki az eszét használta, volt, aki a fizikai erejét. Volt, aki mindkettőt. Mindenki annak megfelelően volt jelen az életben, amilyen kvalitással rendelkezett.
Ebben a világban őszinteség volt. Az emberek éltek, örültek, szerettek. Szaporodtak, ha akartak. Ha nem akartak, az is rendben volt. Erkölcsi mércéjük egyik alaptétele volt, hogy kizárólag közösen döntöttek az utód születéséről.

Ebben a világban Férfiak és Nők is csak saját belső iránytűjüknek akartak megfelelni. Gyermekeiknek is ezt tanították.
Ebben a világban ismeretlen volt az érzelmi zsarolás, mert a szeretet-alapú együttlét, ha hagyják annak lenni, nem tűri a mocskot.

Ez a világ azon emberek élettere, akik azért voltak együtt, mert szerettek együtt lenni.

Ebben a világban nem féltek az emberek egyedül maradni egy időre, mert tudták, hogy csak a magányban ismerhetik meg legmélyebb önmagukat, hogy később majd ebből a valódi énből tudjanak adni egymásnak.

Aztán persze felébredtem, és újra itt találtam magam, a világnak abban a „civilizált” kis szegletében, ahol mindenáron szabályozni akarjuk a szeretetet, az odaadást, az elköteleződést, a felelősségvállalást.

Ahol holtomiglan-holtodiglan fogadalmakat teszünk 20-30 évesen, és miközben elvárjuk, hogy szellemileg egyre tudatosabbá váljunk, egyre érettebben, és tisztábban lássunk, azt is elvárjuk magunktól és pláne a másiktól, hogy egyetlen dolog ne változzon: az egymás iránt érzett szeretetünk, szerelmünk, ja és persze testi vágyunk.

Minden más változhat, de ez nem! Ha mégis megtörténik, hatalmas „csalódást” élünk át, kétségbeesünk és összetörünk. Hogyne, hiszen ott vannak a gyerekek, a felvett hitelek, a jól bebetonozottnak hitt életünk egyszerre romokban hever.

A másik nem változik úgy, ahogy én akarom, nem csinálja úgy, ahogy én akarom, egyre jobban idegesít, zavar, irritál, miért nem érti már meg, miért bánik így velem, mikor én annyira, és mindent, és állandóan, ő pedig soha, és semmit….

Mintha anyám is így járt volna… apám ugyanezt tette vele… otthagyott minket egy másik nőért, anyám egyedül küzdött, bele is halt idejekorán… apám, a rohadék meg vidáman, boldogan, örömben él még most is az új asszony oldalán… De persze a fene tudja mi a jobb… ismerek olyat, akinek együtt maradtak a szülei, de ölik egymást, egyik jobbra, másik balra, egyik itt iszik zugban, a másik nem is titkolja, szeretet, ugyanmár… Hiába mondtam neki, hagyja már ott azt a szemetet, annyira retteg az egyedülléttől, hogy a szar is jobb, mint egyedül… mihez is kezdhetnék már „ennyi idősen” egyedül…

És sorolhatnám tovább a már annyiszor hallott történeteket…

Országunk magasan élen jár a szív-, és érrendszeri, keringési betegségek listáján. Miközben szeretetért sóvárgunk, saját magunkat szeretjük a legkevésbé, mástól várjuk ezt, és ha nem sikerül, összeomlik a rendszer… szó szerint.

Ebben a mi világunkban mindenki kizárólag boldog akar lenni,

és menekül a fájdalom elől, miközben egyre több fájdalmat él meg, és egyre kevesebb örömet. És ezt hiszi természetesnek, ma már nem trendi a boldogság, helyette trendi a szenvedés. A ki szenved jobban játékot játszuk egymással, és mutatjuk a világ felé hogy sajnálatot, együttérzést csikarjunk ki.

A valóban boldogok pedig hallgatnak, őrzik apró mikrokozmoszukat, mert ők már nem példák, csak irigység tárgyai.

Ebben a mi világunkban a boldogság fogalmát olyan emberek (írók és költők) határozták meg, akik maguk a legtöbbet szenvedtek másoktól, kezdve a szüleiktől, majd a közvetlen környezetüktől.

A boldogság definíciója tehát a felhőtlen, örök szeretet, amely folyamatosan áramlik egyik embertől a másikig, ide-oda, mint az inga, végtelenül, és a legfontosabb, hogy feltétel nélkül!

Rózsaszínű csillámpónin lovagolunk, ami a párkapcsolatot és a család szentségét illeti, és ha leesünk erről a lóról, netán időközben kiderül, hogy sem nem rózsaszín, sem nem csillám, hanem egy meglehetősen rozoga gebét próbálunk ütni-vágni, hogy haladásra bírjuk – az nem a ló hibája…

Mint, ahogy csalódni is csak a saját elvárásainkban tudunk, sosem a másikban. Az „azt hittem, hogy…”, az „azt reméltem, hogy…” mellett és mögött óriási elvárások vannak a másik felé, amelyeknek az ideig-óráig képes megfelelni, de aztán győz a valódi egyéniség, személyiség – valamint a felmenőktől hozott pszichogenetikai erők –, és összeomlik a rendszer, mindaz a látszat, amit megpróbáltunk fenntartani, mert majd mi megmutatjuk. Igaz, a szüleimnek se sikerült, sőt a nagyszüleim is boldogtalanul éltek, de majd én megmutatom!

A vendégeim nagy része nő. Nők, akik egyedül akarják vinni a vállaikon a párkapcsolat terhét, folyvást magukban keresik a hibát, mit rontottak el, de főleg mit tegyenek, hogy a kapcsolatuk működjön, megmenthető legyen. Ha férfi jön, általában csak a karrierje, az anyagi dolgok miatt teszi.

Az is egy újkori elvárás, hogy a férfi pont annyira törődjön a kapcsolat működtetésével, mint a nő. És ha nem teszi, még ezt is rá akarnánk nyomni, nem elég, hogy „viselkedjen férfiasan”, legyen jó apa, tolja haza talicskával a pénzt, legyen karakán, korrekt, erős, harcias – persze ne otthon! –, legyen Férfi! Legyen ájultan szerelmes, romantikus is, és persze beszéljen az érzelmeiről! Ne kelljen neki megmondani mit csináljon, és természetesen tudja, hogy mi nők, mit érzünk, mit gondolunk, ellenkező esetben férfiassága romokban hever a szemünkben, ha nem rendelkezik tisztánlátó, -halló, -szagló képességekkel.

A nő pedig úgy jó, ahogy van, neki nem feltétlenül szükséges a valódi Nő-séget hozni, izomból nyomja le és heréli ki a Férfit, ha az nem felel meg az elvárásainak.

És mindeközben a többség nem veszi észre, hogy ez egy kiválóan megtervezett forgatókönyv, ami a szoros, szeretetteli párkapcsolat és összetartó család rendszere ellen zajlik. Nem látja át, hogy olyan szétziláló folyamatok zajlanak a mindennapokban, ömlik a reklámokból, filmekből, a közösségi oldalakról a sötét erő mocska, amik bekúsznak a pszichébe, és úgy összekeverik a valóságot az illúzióval, mint vasorrú bábát a mágneses mező.

Dúl a harc a Férfi és Nő között, miközben nem azért teremtettünk két nembélinek, hogy háborúzzunk, hanem, hogy egymást kiegészítve valami csodát hozzunk létre.
Sem a kiegészítés nem működik, a csodáról meg nem is beszélek…

És amíg nem leszünk újra szerepeinkben, addig ez a harc folytatódni fog.
És a kozmikus helyzet is kedvez a szétziláló erőknek. Bár a szétziláló erőket zilálná szét, de a tudatosság gátja a zilálásnak, a tudatosság pedig náluk van. És nem nálunk.

Mert ebben a mi világunkban elhiteti velünk valamiféle torz, ám rendkívül tudatos hatalom és a kezében lévő kicsit sem tudatos de szintén eltorzult spiritualitás egy része, hogy a nők és a férfiak egyformák. Elhiteti, hogy nincsenek férfiak és nők, „csak” emberek, és ezzel uniformizálni akarja az érzelmeket, gondolatokat, attitűdöket, viszonyulásokat, viselkedésmintákat, de már a biológiát is… Az a modern gondolkodású, aki ebbe beleáll, és az a maradi, aki különbséget tesz a Férfi és a Nő külső és belső működése között.

Pedig elárulok egy naaagy titokot, ahogy Besenyő Pista bácsi mondta: soha, de soha nem leszünk egyformák, a Férfi és a Nő mindig különbözik egymástól, más és más a motivációjuk, a viszonyulásuk, a gondolkodásmódjuk. Az agyuk mérete és az agyi területek használtsága is eltérő!

És hogy mennyire így van: az ember zsigermélyen érzi, hogy nem jó, ami van, legyen az férfi vagy nő, hogy a nőiesített metroszexuális cicafiúkra a Nők elhúzzák a szájukat, az egyre férfiasodó, túl harsány, női nemi jellegeiket túlzottan előtérbe toló, vagy ellenkezőleg: elfedni szándékozó nőktől pedig frászt kapnak a Férfiak.

Nemrégiben beszéltem egy a youtube-csatornámon megtalálható videóban, hogy nincs mindenre megoldás. Nincs egyetemes tanács, ami minden párkapcsolatban alkalmazható. Mert mindenki más közegből jött, más-más családi háttérrel, más-más elvárásokkal, és más-más fogalmakkal a szeretetről. És ezt a rengeteg „másságot” kellene egy kapcsolatba összegyúrni.

Valójában a többséghez képest elenyészően keveseknek sikerül, és itt nem csak a statisztikákra gondolok, hanem akik tényleg szeretetben, egymásra figyelésben élnek le több évtizedet is. Úgy, hogy mindketten úgy gondolják: sosem akarnának mást egymáson kívül.

Mert egy fontos dolgot nem akarnak tudomásul venni a „civilizált” emberek: az ember nem monogámnak született. Nem véletlen, hogy a nyugati vallások erőnek erejével kényszerítették rá az emberiséget a „holtodiglan-holtomiglan” fogadalom tételére, hogy kendővel kötik össze a mai napig a házasuló pár kezeit, ezzel az egyik legerősebb megkötő mágiát alkalmazva, hogyha bármikor is eszükbe jutna elengedni egymást, azt csak bűntudat terhe mellett tehessék meg.

A szerelem, a párkapcsolat, a család rendkívül fontos eleme egy társadalomnak.

Erőt, biztonságot ad, az odatartozás akolmelegét. Az ember nem szeret egyedül lenni, a kitaszítottság érzése uralkodik el rajta, ez is ősi félelem, hiszen így védtelenné válik a világból jövő támadások ellen.

Márpedig e pillanatban a hatalom célja a szétzilálás minden platformon, hogy minél védtelenebbek legyünk, hogy ne legyen biztos pont, biztos támasz.

Rajtunk múlik, hogy átlátjuk-e mindezt, észre vesszük-e, hogyan befolyásolnak minket kívülről, milyen elvárás-trendeket vázolnak fel, és mi ebből mennyit veszünk magunkra. Mindenáron modern akarunk-e lenni, vagy megértjük, hogy Nő és Férfi sosem lesz egyforma, és csodájuk éppen a különbözőségükben rejlik. Hogy nem arra van szükség, hogy a magunk képére akarjuk formálni a másikat, hanem arra van szükség, hogy önmagunkat a lehető legjobban megismerve, megértve, hozzánk illő párt találjunk, válasszunk, akivel kiegészítjük és emelni tudjuk egymást. Aki nem csak szerelmünk, szexpartnerünk, gyerekeink apja, anyja, hanem a legjobb barátunk, társunk mindenben, véd-, és dacszövetségünk.

És ez elég valószínű, hogy nem az első választottunk lesz.

Soha nem volt tán még erre ennyire szükség, mint manapság.

Vadász Mária Magdolna
asztrológus, család-, és rendszerállító
Facebook: Csontasszony
Youtube: Csontasszony
E-mail: csontasszony67@gmail.com