A halott lelkekkel való kommunikáció

Írta: Horváth Andrea író, asztrológus

Előző részek A lélek útja a halál után és Szellemekkel suttogó

Több profi médium mesélte nekem, hogy minél távolabb kerül a Földtől egy lélek, annál nagyobb energiára van szükség a velük való kapcsolathoz, ezért kevés azoknak a száma, akik el tudják érni azokat, akik a fény felé távoztak és nem csupán az alsóbb asztrálvilágok bolyongó foglyai.

Müller Rózsa bizonyára szintén rendelkezik ezzel a nagyobb mennyiségű energiával, és gyerekkorától kezdve látott dolgokat, amiket mások nem láttak. Kicsiny kis lány volt, amikor egy nap azt kérdezte a szüleitől, hogy miért van kötél a hozzájuk betérő szomszéd bácsi nyakán? Az édesanyja megdorgálta, azt hívén, hogy csak fantáziált, pár órával később azonban a szomszédasszony zokogva rohant át, hogy a férje felakasztotta magát a padláson.

Egy másik esetben, úgy négy éves lehetett, amikor odatipegett a nagybátyjához és azt mondta neki:
– „Bátyuska, vigyázz, ne menj a szikla szélére mert lezuhanhatsz!”
A szülei persze ekkor is gyermeki képzelgésnek vélték a szavait, s akkor kezdtek hinni neki, amikor nem sokkal később a nagybácsi egy hegymászó túrán lezuhant a szikláról.

Rózsa adottságát később, (félhivatalos formában), a rendőrség is felhasználta. Egy alkalommal kétségbeesett asszony kereste fel, akinek eltűnt a férje, holott soha nem volt „félrelépős” fajta. Rózsa leültette a reszkető nőt, s rövid meditálás után közölte vele, hogy egy hentes-külsejű, zömök, szőkésbarna férfit lát, aki emberi testrészeket ás el egy alföldi tanyán. A fejet nem látta, mintha azt köd takarta volna el, – majd később úgy érzékelte, hogy azt később fogják megtalálni, egy csatornában.

Az Isten mentsen meg bárkit, hogy eltűnt szerettéről ilyen híreket kapjon, – de sajnos az eltűnt férfivel pontosan ez történt. És Rózsa nélkül alighanem az egyike lett volna az ügy a soha fel nem derített gyilkosságoknak, ugyanis a szerencsétlen áldozatnak semmi kapcsolata nem volt „hentes külsejű, zömök emberekkel”, sem az alföldi tanyával.

Egy merész nyomozónak azonban szöget ütött Rózsa látomása és elindult a bizarrnak tűnő, látnoki nyomon. Miután az elásott testrészeket megtalálták az alföldi tanyán, majd a levágott fejet is a csatornában, a fél ország ámulva nézte a televízió egyik bűnügyi műsorában nyilatkozó szőke, barátságos asszonyt, aki szerényen arról beszélt, hogy a bűntény kiderítése a rendőrség érdeme volt, – ő csak azt mondta el, amit belső szemeivel látott.

-„Meditatív állapotban képszerű bevillanásaim vannak, mintha egy felgyorsított filmet látnék. Talán ez is a telepátia egyik formája, vagy a kollektív tudattalanból kapott információk. Az sem kizárt, hogy valaha minden ember rendelkezett ezzel a képességgel, csak valami miatt háttérbe szorult…” – mesélte nekem egy alkalommal.

Bekövetkezett jóslatairól később még ejtek szót, de jelen cikk témája nem annyira a jövőbe látás, inkább a halott lelkekkel való kommunikáció. (Bár fentebb említettem, hogy ez egy egészen különleges és ritka fajtája a médiumitásnak, – a legtöbbször a halottlátó médiumok más paranormális adottsággal is bírnak.)

„Hazajáró lelkek” című könyvét, (amelyben ezekről az esetekről ír), már az első mondatában azoknak ajánlja, „akik tudják, hogy nem a testnek van lelke, hanem a léleknek van teste”.

Hogy mi lehet az a fontos, kivételes dolog, amiért (minden tanács és óvás ellenére!), mégis megbolygathatjuk egy röpke pillanatra a fény felé tartó lélek útját, hogy ehhez a testtől szabaddá vált szellemhez szóljunk?

A legtöbbször egy el nem hangzott búcsú, egy soha ki nem ejtett mondat, egy feloldozás, vagy valami olyan kérdés, amit valóban csak a halott tudhat, de már nem áll módjában elmondani az ittmaradottaknak.

Rózsát egyszer egy család kereste fel, akiknek hirtelen elhunyt rokona nagy összeget birtokolt, de (gyanakvó ember révén), valószínű, elásta. Több ingatlanuk volt, hatalmas munka lett volna mindet felásni, nem beszélve arról, hogy talán nem biztos, hogy a saját kertjeiben rejtette el a vagyonát.

Rózsa belső szeme előtt megjelent egy mahagóni színű, koloniál doboz, amit egy nő elrejt egy szekrény fiókjába. Nagyon nagy szerencse, hogy nem ásták fel az ingatlanokat, – a pénz és az ékszerek ugyanis megkerültek az elhunyt második feleségénél, aki a szekrényében rejtette el, egy mahagóni, koloniál ládában.

Rózsa egyébként már jó ideje nem foglalkozik szellemidézéssel, belátván azt, hogy ez még azok számára is veszélyt rejtegethet, akik profik a témában. Egy barátja kérésére idézték meg a férfi nem rég elhunyt édesanyját, hogy választ kapjanak, hogy hol lehet az értékes gyűrű, amit szeretett volna megőrizni családi emlék gyanánt. A válasz megérkezett, a férfi megnyugodva eltávozott. Éjjel azonban Rózsa szokatlan zajokra ébredt, a szobájában különös fények cikáztak, majd egy sárga-kék kockás ruhába öltözött női alakot látott felvillanni. A rémülettől a lélegzete is elállt.

Pár nappal később találkozott a barátjával, aki örömmel újságolta, hogy megtalálta az értékes gyűrűt, a szeánsz során elhangzottak nyomán. Ekkor derült ki beszélgetés közben, hogy az édesanyját sárga-kék kockás ruhában temették el, a feketétől ugyanis mindig irtózott.

Lám, még profi médiumon keresztül sem igazán tanácsos megzavarnunk a holtak birodalmát. Aki pedig önjelöltként próbálkozik vele, könnyen lehet, hogy olyan erőket szabadít fel, amiket később nem tud uralni.

Az eddigiekből már kiderült, hogy olykor megeshet, hogy a lélek a halál után nem tud azonnal átkelni, egy darabig kétségbeesve, földhöz kötötten bolyong. Az asztaltáncoltató szeánszok vagy az avatatlan szellemidézések során pont ezek a negatív lelkek akadnak „horogra”, akik tudatlan hívójukat meg is szállhatják. Különösen ha életükben volt valami káros szenvedélyük, örülnek, hogy a földi testet birtokolva egy ideig még hódolhatnak annak.

Energiára van szükségük, amit a földi síkról próbálnak pótolni. A megszállás lehet egészen enyhe, amikor az „áldozat” csak gyengének, energiátlannak érzi magát, de létrejöhet egy egészen borzalmas szimbiózis is, amikor a megszállt akaratlanul átveszi a megszálló tulajdonságait, betegségeit, szenvedélyeit, vagy akár az őrület jeleit mutatja.

(Több spirituális tanítótól hallottam azt a hipotézist, hogy azok, akiket a bolondok házában ápolnak, nagyon nagy százalékban nem elmebetegek, hanem megszálltak.)

Ha a halál hirtelen történt, s az illető nem tudja, hogy meghalt, bizonyos esetekben még nehezebben szabadul meg azonnal a káros szokásaitól, (mint például a drog-függőség, az alkohol vagy a dohányzás.) Ilyenkor különösen nagy a veszélye, hogy egy élő emberen keresztül akarja öntudatlanul megszerezni azt, amit a teste nélkül nem tud.

A szakavatott „szellemekkel suttogók” és a médiumok el tudják őket küldeni a fénybe, – mi átlagemberek azonban aligha. (Gondoljunk csak Rózsa mélyen vallásos ügyfélnőjére, aki sem imával, sem szenteltvízzel nem tudta a két megrekedt lelket eltávolítani.)

A legtöbbször nem is tudjuk, hogy mi történt velünk, mitől lettünk hirtelen fáradtak, miért kívánjuk az alkoholt, a cigarettát, főként ha soha nem ittunk vagy dohányoztunk.

Petra Schneider : „Angyalok kísérnek minket” című könyvében így ír erről:
„A földhöz kötött lélek energiát, erőt és azt az érzést kapja, hogy ismét van teste, és újra él. Beleavatkozhat az ember életébe, befolyásolhatja az akaratát, ami a megszállt részéről akár tudathasadásos állapotot is okozhat. Az ember úgy érzi, mintha nem lenne teljesen maga, olykor nincs kapcsolata a testével, vagy egyszerűen csak indokolatlanul fáradt”.

Természetesen megszállás nem csak akkor jöhet létre, ha felelőtlenül hívogatjuk az asztrálvilágot, hanem olykor egészen spontán módon is, ha legyengülve, negatív érzésekkel telve olyan helyeken járunk, ahol emilyen, a fénybe még elszállni képtelen lelkek tanyáznak.

Ne ijedjen meg senki, szerencsére ez nem gyakori, és fontos tudnunk azt is, hogy az Univerzum törvényének értelmében, miszerint csak a hozzánk hasonló rezgéseket vonzzuk, nagyon negatívnak kell lennünk ahhoz, hogy ránk tapadjanak. Nagyon ritkán temetők, kórházak, kocsmák környékén esik meg, hogy ha rettegve, fáradtan, haraggal teli ilyen helyeken bóklászunk, egy hasonló lelki állapotban lévő test nélküli lélek egy időre „becsatlakozik”.

Egy ismerősöm egyszer nagyon rossz lelkiállapotban bérelt egy komor kis házat. Ahogy ő maga mondta: a ház épp olyan rozoga volt, mint a hangulata akkor. Egy idő után azt vette észre, hogy olyan ételek kíván, amilyeneket korábban soha. Annak ellenére, hogy korábban sosem evett húst, szinte mániákus vágyott a füstölt kolbászra.

Mint később kiderült, a házban korábban egy hentes lakott. Sajnos nem tudjuk, hogy milyen körülmények közt halt meg, – de valószínű, egy időre ott rekedt a lelke a komor falak között, és folytatni akarta a szenvedélyét a füstölt húsokkal. Nem volt horrorisztikus megszállás, ahogy az ismerősöm megerősödött és visszatalált a régi önmagához, ismét undorodni kezdett a füstölt kolbásztól. Valószínű, a hentes is hazatalált az égi világba.

Hogy mit tehetünk, hogy véletlen sem essünk emilyen „csapdákba”? Ha derűsek, erősek, pozitívak és vidámak vagyunk, soha nem kaphatunk emilyen kéretlen „látogatókat”.
Más eset, – (és még az előbbieknél is ritkább!), – ha a megszállásnak karmikus az oka.

Szabó Judit, (a már többször említett médium-író), említ meg egy emilyen borzalmas esetet egy kiskorától kezdve szellemi fogyatékos lányról, aki ugyan beszélni nem tudott, de olyan mániákusan vonzódott a pénzhez, hogy minden egyes érmét, amit talált vagy kapott, mohó örömmel elásott.

A médium kiderítette, hogy ez a leányzó egy előző életében nagy összeggel megkárosított egy férfit, aki ezért tönkretéve, csalódott, keserű lélekkel halt meg. A leány a tettével alighanem szörnyű karmát hozott, ami már önmagában indokot adhat az állapotára, ám hogy ebben az esetben nem csak erről volt szó, az abból derült ki, hogy a médium megszólaltatta a leány testében dühöngő lelket, aki haragtól és a bosszúvágytól égve addig akarta birtokolni azt, amíg a pénzét vissza nem kapja.

A témával foglalkozó szakirodalom megemlíti az úgynevezett „belökött lelkeket”, ami a megszállás egy még ritkább formája. Olyan emberekkel eshet meg olykor, akik tartósan kómában voltak, és akkor csatlakozott beléjük egy testét vesztett lélek a kórházban. Ilyenkor, ha a beteg felépül, megváltoznak a szokásai, az arcvonásai, olykor jelentősen lefogy, más ételeket kíván, mintha kicserélték volna.

Jómagam ismertem egy asszonyt, aki egy hét élet-halál közti kómából hoztak az orvosai vissza. A balesete előtt kemény, makacs, morgós természete volt, ám az „ébredése” után meglágyultak a vonásai, kedvesebb lett és elfogadóbb, új szokásokat vett fel, más ízekre, élményekre vágyott. Nem volt testen kívüli tapasztalata, tehát nem valószínű, hogy a klinikai halált élt volna át, ami okozhat emilyen változásokat. Mivel jómagam nem vagyok médium, csak sejteni tudom, hogy egy nála sokkal jobb lélek akart még általa egy kicsit a földön maradni, ugyanis az asszony az esetet követően olyan történésekről és álmokról mesélt, ami nem táplálkozott az ő élményvilágából.

-„Folyton arcok villannak be, akiket soha nem láttam, de valahogy mégis szeretem őket, hozzájuk tartozom, és álmaimban olyan helyeken járok, ahol soha nem voltam” – mesélte egyszer saját magán is elcsodálkozva, ugyanis soha nem volt nyitott a spiritualitásra.
Valószínű, később „hazatalált” a megszállója, mert körülbelül egy év után visszatért a régi, konok természete, keménnyé váltak az arcvonásai, és nem álmodott többet idegennek vélt emberekről és városokról.

Az „ismeretlen arcok, akiket nem ismert, mégis szerette őket”, mintha feloszlottak volna, – csak én szerettem volna tudni sokáig: vajon kik lehettek azok? Talán siratták? Nehezen engedték el a földi világból? És mit éreztek volna, ha tudják, hogy a szerettük él még egy kicsit, – csak egy idegen testben álmodik róluk?

A megszállásnak van egy érdekes, pozitív formája, amiről magam sem tudom, hogy valóság-e vagy csupán legenda?

Sok olyan történetet hallottam, amelyek szerint elhunyt művészek kiválasztanak egy hétköznapi embert a médiumuknak, akin keresztül műveket diktálnak. Bizonyára több olvasóm hallott az 1920-as években elhíresült Rosemary Brown-ról, aki egyszer kislány korában, hazafelé tartva az utcán elszédült, elesett, majd egy csodálatos réten találta magát, ahol odalépett hozzá egy hosszú fehér hajú, idős bácsika és azt mondta neki, hogy szeretné megajándékozni őt az alkotás boldogságával.

Rosemary el is felejtette mindezt, akárcsak egy különös álmot. Egyszerű, londoni háziasszony lett, aki gazdag házakhoz járt takarítani. Ám egy napon az egyik munkáltatójánál felfigyelt egy képre a falon, ami a gyerekkori látomásból ismert hosszú fehér hajat viselő urat ábrázolta. Akkor tudta meg, hogy Liszt Ferenc volt az.

Rosemary ezt követően egész életében zongoradarabokat, fúgákat és szimfóniákat írt, transz állapotban, holott valójában nem ismerte a kottát és semmiféle hangszeren nem játszott. A kortársak leírása szerint a zenéje maga volt a csoda, és pontosan olyannak hangzott, mintha Liszt alkotta volna.

Egy hazai ezoterikus lapban olvastam, hogy (állítólag!) Picasso sem nyugszik. Egy Manning nevű fiatal férfit szemelt ki, aki nem sokkal a spanyol festő-zseni temetése után rosszul lett, furcsa, öreges hangon kezdett beszélni, majd kért egy ceruzát és egy darab papírt. Ezt követően akárhányszor transzba esett, olyan képeket rajzolt, mint Picasso, holott azelőtt sosem voltak művész ambíciói. A rajzokat Picasso-szignóval is ellátta, amelyek a grafológusok szerint teljesen hitelesek voltak.

Ám tévedés lenne azt hinnünk, hogy csak a nagy művészek akarnak szellemtestben is alkotni, (vagy csak róluk kel szárnyra emilyen legenda.)

Az 1980-as években egy szlovákiai internátusból terjedt el az hír, hogy éjszakánként, az egyik lezárt szobából írógép kopogás hallatszik. Az éjszakások heteken át nem jöttek a titok nyitjára. Akárhányszor kinyitották a titokzatos szobát, a kopogás abbamaradt, majd ahogy becsukták az ajtót, rázendített újra. A szoba annyira kicsi volt, hogy senki nem rejtőzhetett el ott, a kopogás pedig nem hallatszhatott máshonnan.

Kiderítették, hogy valaha egy írónak készülő szerzetes lakott ott, így elterjedt a hír, hogy az ő szelleme jár vissza egykori lakhelyére, hogy befejezhesse azt, amire életében már nem volt módja. Később aztán a kopogás végleg abbamaradt.

Bízzunk benne, hogy, – (ha így is történt…!), – már ő is visszatalált a fénybe, mint előbb-utóbb mindannyian, és egy új életben leszületvén, immár földi testben ismét csodás műveket alkothat.