Írta: Dr. Zám Mária tanár, táncterapeuta
BETEGSÉGEM TÖRTÉNETE
2014 nyarán teljesen gyanútlanul készültem a rám váró jóféle nyári programokra, mikor jelentkeztek a betegség első tünetei. Először negligáltam ezeket, magyarázatok után kutattam, orvosokhoz mentem el, félre diagnosztizáltak.
Ez jó volt nekem, mert még hitegettem magam azzal, hogy ez nem rák. A nyár kétségek és remények között telt, közben készültem nyári táborra, amit én szerveztem.
Végül a harmadik orvos lelkiismeretesen kivizsgáltatott és megszületett a diagnózis, rák. A műtétet októberre tűzték ki.
S ekkor még mindig nem tudtam elengedni, hogy nincs semmi baj, ill. van baj, de úgy csinálok, mintha nem lenne. Elmentem, elvégeztem a munkám a nyári táborban, ami nagyon jól sikerült, életem egyik legmélyebb belső utazása volt nekem is. El tudtam búcsúzni az addigi életemtől, egy mandala készítés során. /1.kép/
Emlékszem az érzésre mikor a mandala-képre ránéztem, ez én vagyok, a testem egy része, fájdalmas és mégis telt érzésekkel teli élmény volt látni, mi kerekedett ki a mandala készítés során a kezemből, a szívemből.
Majd még egy munkát befejeztem – ne maradjon semmi végezetlen! Ez is jó volt, mert valahogy más szemmel néztem a dolgokra, valahogy mindenen ott volt a „vége” felirat.
Nem terveztem a halálomat! Egyszerűen más volt a viszonyom önmagamhoz, másokhoz. Megértőbb és türelmesebb lettem, nagy elfogadással viszonyultam az állapotomhoz, érzéseimhez. Mondhatnám éreztem az önmagam iránti szeretetet.
Ahogy az a mai orvosi történetekben lenni szokott, sok segítséggel és érzéketlenséggel találkoztam, de nagyjából úgy éreztem szerencsém van, jó kezekbe kerültem. Izgalmas volt, először reménytelennek tűnt, hiszen főleg öreg barátaim vannak már – vért szerezni a műtétemhez, de ez is összejött, sőt több is, mint kellett volna.
Nagyon nagy hálát éreztem azok iránt, akik a vérüket adták a gyógyulásomhoz!
A következő évi születésnapomon volt módom nekik megköszönni, amit kint a szentendrei szigetcsúcson tartottunk és örvendezhettem, hogy élek.
Megtörtént a műtét, hosszú volt a kórházi tartózkodás. Barátaim támogattak, lányom szorgalmasan látogatott.
Amikor kikerültem a kórházból nehéz szakasz következett, kétségekkel és reményekkel megint. Iszonyú félelem töltött el, az a fajta izzadós, menekülős félelem a sugárterápiától. Korábban ezt teljesen elutasítottam. Rengeteget olvastam a rákbetegségből való kigyógyulásról és bizony inkább a természetes gyógymódokat követtem gyógyulásom során, amibe a sugárterápia nem igazán illet bele.
Végül az orvos nyomásának engedve felvettem a kezelések egy részét, de minden egyes alkalommal úgy éreztem magam, mint aki önként lemond egy szervéről, kezéről, lábáról. A testem is tiltakozott, elégett a bőröm, kiütések lettek rajtam.
Végül a 13. adagnál úgy döntöttem egy életem, egy halálom fellázadok – ezt a szót kell használnom, mert óriási belső erő kell ahhoz, hogy a kezelőorvosnak azt mondjam, köszönöm, elég volt, nem akarok több sugárkezelést kapni, mert azt érzem, meghalok, ha ezen az úton tovább járok.
Szerencsére az orvosom el tudta fogadni a döntésem.
Nehéz hónapok következtek, hányinger, étvágytalanság, fogyás, félelem, önmarcangolás, jól tettem-e? Félelem a következményektől.
Úgy éreztem, senki nem ért meg, senki nem fogja fel, min megyek keresztül. Egyébként is hajlamos vagyok – tudom az okát – egyedül nekivágni a nehéz helyzeteknek. Ebben az időben támaszom volt a pszichoterápia, de úgy éreztem az kevés, meg kell szólítani a testem, mindaz a szomorúság, félelem, veszteség valahol a testemben is tárolódik és segíteni kell neki, hogy panaszkodjon, hogy kitárja a testem a végtelen bánat óceánja felé a kapuit.
Úgy éreztem abban az időben, hogy azt a bánat tömeget, amit megéltem, senki nem bírja elviselni, sem a barátok, sem a lányaim, így magamnak kell vele megküzdeni.
Ez nem az első rákbetegségem volt, 13 éve hólyagrákot diagnosztizáltak, s meggyógyultam. Akkor még bátrabb voltam, elutasítottam a műtét utáni kezeléseket. Két évig szigorú szabályok szerint éltem – diéta, természetgyógyászati kezelések, s sikerült a gyógyulás. Ez adott némi bátorságot, hogy majd most is megküzdők a betegséggel.
GYÓGYULÁSOM ÚTJA
Saját kezembe akartam venni a sorsomat. Táncterápiával és más művészetterápiákkal foglalkozom. Bár a pszichoterápia, amire jártam, sokat adott nekem ebben a szakaszban, de sem az agresszióval, sem a mély depresszióval nem tudtam mit kezdeni.
A saját magamnak teremtett terápia mellett nagyon jó volt érezni a pszichoterapeuta támogatását és segítségét. Azt gondolom, hogy táncterapeutaként talán az én testemnek hiányzott ez a kifejezés mód. Egy verbális terápiában nem lehet üvöltve földhöz verni magunkat, s nekem ez hiányzott, ez kellett.
Szinte néha sóvárogtam, ahogy ott ültem a fotelban, hogy lehemperedjek a földre és tegyem, amire a testem vágyakozik. Tudtam, hogy ebben a helyzetben azt kell megtalálnom, mi az, amit a testem üzenni akar!
Talán a szakmai beidegződéseim üzentek, TEDD MEG, AMIT AKARSZ.
Bizony később, mikor a Tűzmadárban rátaláltam az asszertív tréningre, megtapasztaltam, hogy önmagamért milyen nehezen állok ki, mennyire nem találom a szavakat. Nem tudom megtenni, amit akarok! Nem érzem magam feljogosítva rá. A szakirodalom is leírja ezt a bizonytalanságát a rákbetegséggel küzdőknek. Nekem akkor egy falat kellett ledöntenem magamban, hogy kísérletezzek önmagamon.
Nekem a saját magam gyógyítása hős-terápiaként hatott. Megtisztultan, magamat teljes embernek érezve jöttem el minden egyes alkalommal a helyszínről. Ott volt minden, amit akkor éreztem és ezt sikerült kifejeznem – ettől volt olyan gyógyító a terápia.
GYÓGYULÁS TÁNCCAL, MOZGÁSSAL
Miközben zajlott a sugárterápia gyógyítottam magamat a tánccal, mozgással. 2015. január 12-én kezdtem el az öngyógyító táncot. Minden hétfőn mentem a terembe és izgalommal vártam, mi is fog történni. Közben a pszichoterápiát is folytattam, ami így jól kiegészítette egymást, a kapcsolatom kitűnő volt a terapeutámmal és sokat segített abban is, hogy a táncon történteket is fel tudtuk együtt dolgozni.
Ami motivált, hogy egyre nyomasztóbbnak éreztem a felelősséget a gyógyulásomat illetően. Amíg nem kezdtem el ezt az öngyógyító terápiát, addig úgy éreztem a betegségemmel kapcsolatosan, ki vagyok szolgáltatva másoknak, rajtuk múlik, hogy mi fog történni.
Az orvosi kezelések során éppen ezt éltem meg és szerintem a rákbetegek többsége, hogy nincs beleszólása a saját gyógyulásába. Amit én is megtapasztaltam az, hogy a gyógyulás kicsit esetleges, ugyanaz a terápia, protokoll szerint történik. Valaki meggyógyul, valaki nem. Itt egyetlen tényező van, ami a folyamatot elbillenti, az önmagunk iránti szeretet, hogy megpróbáljuk mi magunk /is/ tenni valamit.
Ezt sokféleképpen lehet. A protokoll az én esetemben 28 sugárkezelés volt! Nagy áldozatokat hoznak a betegek, szigorú diétát vállalnak vagy más megpróbáltatás-szerű terápiákat. Elgondolkozok azon, vajon a szelíd gyógymódok tényleg nem használnak?
Mivel nincsenek igazán olyan kutatások, melyik terápia tud igazán segíteni, így azt gondolom ez is a betegek felelőssége, melyiket válasszák. Mindenki azt, amit jónak lát, amiben hisz.
A TERÁPIÁS FOLYAMAT
Összesen 22 alkalommal tartott a terápia. Nem volt elhatározva, hogy mikor fejezem be. Úgy tűnik ennyi időre volt szükségem, hogy a krízis átvezessen egy boldogabb kikötőbe. Khairon ladikján sikerült visszaeveznem a zöldebbik partra, kaptam egy esélyt.
Anélkül, hogy itt most szakmailag nagyon összefoglalnám az egész folyamatot, inkább csak kiemelek olyan részeket, amelyek meghatározóak voltak ezalatt a néhány hónap alatt.
A TERÁPIA EREDMÉNYEI
Elgyászoltam, elfogadtam a veszteségeket. A számomra egyik legbecsesebb testi alkotórészeim elvesztését. A hiányával csak később sikerült megbirkóznom.
Újra alkottam magam, mint egy olyan nőt, akinek a nőiségét jelképező részei hiányoznak.
Átéltem sokszor azt az együttérzés félét – lehet-e magunkkal együtt érezni? –, amit eddig nem tapasztaltam. Egyszerre voltam terapeuta és az az ember, aki megéli a bánatát, fájdalmát.
A testem „kérését” teljesítettem, hogy biztosítottam magam számára a legbensőségesebb nyugalmat. Amikor csak egy test voltam, biztonságos környezetben, külső behatásoktól mentesen.
Katartikus erővel törhetett fel belőlem az a fájdalom, ami a szerveim elvesztését, női lényegem siratását jelentette. Soha, sehol nem engedhettem meg magamnak a fájdalom ilyen erővel való kifejezését, mint itt. Rémisztőnek és elviselhetetlennek tartottam ezt kimutatni – s hát kinek is? Ki lehetett volna az, aki mindezekkel az érzésekkel együtt tud érezni? A rákbetegség magány is, ennyi belső kétséget és fájdalmat ki tud elviselni a rákbetegen kívül? Megéltem az egységet önmagammal.
Mindezek hatottak rám, összegződtek és elvezettek vagy inkább kivezettek a teljes kétségbeesés állapotából. Erőt és irányt adtak a további életutamhoz.
HASZNÁLT MÓDSZEREK
Az integrált kifejezés, mozgás- és táncterápia módszerét tanultam annak idején. Az integráció sokat segített a folyamatot lezárni és értelmezni. Azonban itt a folyamatban a használt módszer az autentikus mozgás volt. /Lásd itt egy korábbi cikkemet./
A GYÓGYULÁS ÚTJÁT JÁROM
Ahol termet béreltem a munkámhoz, oda jártam minden héten. Minden egyes óra /kb. 60 perc/ után leírtam nagyjából mi történt. A rajzok – mivel egy személyben voltam terapeuta és kliens – lenyomataivá váltak az aznapi témának. Tanúskodtak arról, hogy valami történt, hogy létezem, hogy kifejezhetem magam nemcsak a mozgásban, de a bennem megszülető képek is nekem beszéltek. Újból átélhettem a képek által a félelmet, a mély depressziót, a megkönnyebbülést, a sóvárgást, vagy a vért és kínt.
Anélkül, hogy minden alkalomról jegyzőkönyvszerűen beszámolnék, inkább csak a főbb motívumokat szeretném itt leírni. Nem térek ki a rajzok elemzésére sem.
A terápia kereteit jelentette az idő, a tér, a folyamat, melynek végén többnyire rajzoltam. Ezek nagyon fontosak voltak, mint később kiderült, hogy megtartsanak, akár a regresszióból is ki tudjak szállni.
Dr. Zám Mária tánc-mozgás-szomato terapeuta
