Hetediziglen – a trauma hatása

Írta: Almási Kriszta Holisztikus mentor, Belső utazáskísérő, Hipnoterapeuta

A transzgenerációs traumát először a holokauszt-túlélők gyermekeinél azonosították. A jelenség lényege, hogy a traumát megélt emberek családjában a később születetett generációk is mutatnak olyan tüneteket, mint maguk a traumát elszenvedő felmenők, pedig ők nem voltak kitéve az adott negatív történésnek, sőt sokszor nem is tudnak róla.

Az utódgenerációknál megjelenő tünetek pl. rémálmok, szorongás, megmagyarázhatatlan emlékek, szuicid gondolatok és viselkedés, függősek, depresszió, skizoid személyiségjegy, alacsony önértékelés, erőszakosság, agresszió, pszichoszomatikus tünetek arra utalnak, hogy a traumát elszenvedő áldozat leszármazottai, maguk is elszenvedik a traumát [1]. Idővel a jelenséget más trauma kapcsán is észlelték pl. a háborút túl élt katonák, a természeti katasztrófák, terrorcselekmények, tömeggyilkosságok túlélőinek gyermekinél, leszármazottainál, de a trauma utóhatása megjelent pl. szexuális abúzust elszenvedők családjában is [2].

A transzgenerációs traumával ugyan nem azonos a másodlagos traumatizáció fogalma, mégis figyelemre méltó, és foglalkozni kell azzal, hogy olyan személyeknél, „akik a traumát közvetlenül elszenvedő áldozatokkal foglalkoznak, vagy a trauma megörökítésével, megjelenítésével kapcsolatos a hivatásuk: a Holokauszt-múzeum teremőrétől a filmrendezőkön át a pszichoterapeutákig. Körükben jelentősen megváltozhat a világgal, másokkal és önmagukkal szembeni attitűd, a traumával való ilyen közvetett (és távolinak tűnő) érintkezés hatására.” [2]

A trauma lényege az, hogy elszenvedése során a gondolkodási folyamat szétszórttá, rendezetlennél válik úgy, hogy az emlékek nem kötődnek az eredeti eseményhez, helyette képekké, fizikai érzékeké és szavakká bomló emlékfoszlányokká válnak és úgy tárolódnak a tudatalattiba. Ezek aztán később bármi által képesek aktiválódni, bármi által, ami akárcsak a leghalványabb módon is emlékeztetnek az eredeti élményre.

Bennünk pedig valami megnyom egy visszatekerő gombot és mintha a múltba csöppenve újra lejátszanánk a minket ért trauma bizonyos aspekutsait. Ez a Freud által azonosított ismétléskényszer, melynek lényege, hogy a tudatalatti meg akarja oldani a megoldatlan problémát, de nem csak saját életében, mert ezt családok generációi is ismételhetik újra és újra [3].

A tudománynak egyre nagyobb a rálátása a trauma átadásának lehetséges módjairól, bár pontosan még ma sem tudjuk, hogy mikor, mi és hogyan történik.
Miközben kiszélesedett a tudás, és már nem csak a traumára összpontosítunk, maga a fogalom is megváltozott – főként azért, mert az előrevivő, adaptív örökség átvitelét is felismerték –, és transzgenerációs hatásként emlegetjük a jelentséget.

A transzgenerációs átvitel módjait és lehetőségeit egy biológiai magyarázat, az epigenetika és egy pszichológiai magyarázat a pszichogenetika által érthetjük meg leginkább.
Az öröklés az a folyamat, amely során az utódokban megjelennek a szülőktől örökölt gének és ezek kombinációja, vagyis a két genetikai territórium összeolvadása. A gén az öröklés funkcionális egysége, a DNS egy meghatározott szakasza. A genotípus jelenti az öröklődöttséget, azaz a szülőktől örökölt gének adják a genotípust, a genotípusnak pedig az a része, amelynek megfelelő tulajdonságai megjelennek az utódban az a fenotípus [4].

Az epigenetika a gének olyan öröklődési formájának vizsgálata, amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. „A környezeti hatások nagy része nem befolyásolja a nukleotidok betűsorrendjét (szekvenciáját), ehelyett az egyes genomrészek megszólalására vagy elcsendesülésére, azaz átíródására hat.” [5]

Röviden az epigenetika azt vizsgálja, hogy a környezet miként hat vissza a gének működésére, vagyis mikor kapcsol be vagy ki egy gén. Ma már azt is tudjuk, hogy bizonyos típusú epigenetikai információk transzgenerációs módon működhetnek, tehát arra keresi a választ, hogy a megélt pozitív vagy negatív környezeti hatások információja, hogyan kerül át egyik generációból a másikba a gének segítségével.

Az epigentika nagyon fiatal tudomány, jelentőségéről ma leginkább Bruce Lipton világhírű sejtbiológustól hallhatunk, olvashatunk, aki jóval megelőzve korát, már az 1980-as években – az epigenetika születése előtt 25 évvel – rájött, hogy nem kizárólag a DNS szabályozza az életet [6].

A genetika a génjeinkre, az öröklés biokémiai folyamataira vonatkozik, ezzel szemben a pszichogenetika energiarendszerünk következő szintje, mert nem csak a génállomány de a psziché is örökletes.

A fizikai/biológiai DNS-ünkön kívül van egy emocionális és egy szellemi/spirituális DNS-ünk is, „az érzelmi, a fizikai DNS hátán utazik, az emocionális genom a testi genomhoz kötődik, méghozzá igen szorosan. A szellemi DNS a másik két DNS-típust öleli körül, foglalja magába. Együttesen pedig holografikus energiaképletet alkotnak. Ha az örökletes betegségeket pszichogenetikai, emocionális hátterük tükrében szemléljük, felderíthetjük azok valódi okait. Minden biokémiai folyamatot befolyásolnak a környezeti hatások, a gondolatok és más kémiai, biokémiai anyagok, energiák, mágnesesség stb.” [7]

A pszichogenetika tehát szintén azt állítja, hogy a környezetnek óriási hatása van a testünkre, lelkünkre, melyek oda-vissza hatnak egymásra, de még az utódainkra is.
A különböző, akár nemzedékeken át szunnyadó pszichológiai programokat, és az információtorzuláshoz vezető újrajátszásra kényszerítő okokat, hatásokat vizsgálja.

Hazánkban F. Galló vizsgálja több mint 35 éve a pszichogenetikai hatásokat, a traumák átörökítését. Hosszas munkája nyomán azt állítja, hogy fogantatásunk pillanatában hatalmas mennyiségű – biogenetikai, pszichogenetikai, kultúrgenetikai, valamint a fogantatás során megjelenő mentálgenetikai – információt kapunk szüleinktől, mely információk ekkor összeolvadnak.

Sőt tovább megy, és azt állítja, hogy a „szülőktől, nagyszülőktől és visszamenőleg sok generációtól eredő familiáris pszichogenetikai információk tömörített, ’rarozott’ formában vannak jelen. Ekkorra kialakul a magzat információ-felvevő képessége és megalapozódik, hogy az egyed később milyen traumakarakterekre lesz érzékeny, vagyis ezekből az információkból melyek bomlanak majd ki.” [8]

Trauma átadás és kötődési stílus

A Mary Ainsworth nevéhez fűződő kötődési vizsgálatokból tudjuk, hogy a fogantatásunktól számított első ezer napnak kiemelkedő jelentősége van az életünkben. Ez egy nagyon érzékeny időszak, amikor megtanulunk bízni, elhinni, hogy elég jók vagyunk mások számára és, hogy mások is jók hozzánk. Jó esetben a szülők – főként az anya –, érzékeny módon reagál szükségleteinkre és megbízhatóan gondoskodik rólunk, így kialakul a biztonságos kötődés, ami egész életünk során védőernyőként szolgál. Ha azonban ebben az időszakban a gyermek traumát él át, ez a védőernyő nem alakul ki.

Orvos-Tóth (2018) John Bowlbytól vett két példával illusztrálja könyvében, hogy anya-gyermek kapcsolat milyen törékeny.

1950-ben egy 2,5 éves kislány 8 napot tölt kórházban. A gyermekről filmfelvétel készült, melyből kibontakozik az a folyamat, ahogy a gyermek a kétségbeeséstől – hogy édesanyja a kórházban hagyja –, eljut az apátiáig, amikor már semmi nem érdekli, még az sem, hogy a 8-ik napon haza mehet. Az utánkövetés során kiderült, hogy a traumát a gyermek még fél év után sem heverte ki, azaz az anya-gyermek kötődés sérült.

Egy másik eset egy 4 gyermekes édesanya története, akinek fizikai betegsége kapcsán az anyaság is szóba került. Az anya szerint az a nehéz az anyaságban, hogy úgy érzi, „a gyerekei állandó anyahiányban szenvednek, hiszen amikor az egyikre figyel, közben a másik háromtól elfordul. A gyerekek örökös kétségbeesett harcot vívnak az öleléséért, az idejéért, amitől teljesen kiborul. Úgy érzi, beleszakad a szíve, hogy nem tud eléggé jelen lenni egyikük számára sem.” [9]

Kiderült, hogy ő maga volt az, aki átélte gyermekként anyahiányt, mert 2 és 5 éves kora között gyakran volt kórházban, sokszor hetekig és a szülők, csak hetente, egyszer néhány órára tudták meglátogatni. Ez az emlék fájdalmas traumaként raktározódott el a tudatában, amit a gyerekeinek viselkedése újrajátszat vele. Bár nem tudott róla, „a gyerekek itt és most megjelenő feszültségei egyetlen pillanat alatt előhívják azokat a félelememlékeket, amelyeket a kórházban ott és akkor átélt. Hiába áll ott felnőttként, valójában egyetlen szemvillanás alatt az egykor magára hagyott, szorongással teli kicsi lánnyá változik. Saját anyaságában újraéli gyermekkorának kötődési veszteségét.” [9]

A kötődés fontosságát és annak során történt sérülések jelentőségét, az utódgenerációnak történő átadását F. Galló (2016) is tárgyalja, és úgy véli a már említettek türkében, hogy a születendő gyermek, a fogantatás pillanatától már mindazokat a mentálgenetikai pozitív és negatív traumákat rögzíti, amelyek vagy ráerősítenek a DNS-ben örökített családi pszichogenetikai traumákra, vagy velük ellentétesen hatnak.

Komáromi (2021) is nagyon érdekes tapasztalatokra tett szert munkája során. Olyan alkoholista családból származó, de nem szenvedélybeteg szülőkkel került kapcsolatba, akiknek gyermekeik alkoholistákká váltak miközben nem ilyen családban nőttek fel.

Az alkoholisták gyermekei sok traumát szenvednek el, olyan légkörben nőnek fel, ahol mindennapos az erőszak, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság, és ezek a traumák és veszteségek általában feldolgozatlanok maradnak. Ennek oka, hogy a diszfunkcionális család miatt személyiségük is diszharmonikus, és hiányzik a szeretetteljes, harmonikus környezet.

Ezekben a családokban a szülő nem képes eleget tenni szülői szerepének, nem gondoskodik fizikailag és/vagy érzelmileg gyermekeiről. A gyermekek érzik, látják, hogy a szülő, a testvér segítségre szorul, így szerepcsere történik és a gyermek lemondva saját igényeiről – sokszor egész gyermekkoráról –, maga kezd el valamilyen formában a szülő helyébe lépni és feladatait részben átvenni. Elkezdi a családot szolgálni, hogy a családi rendszer egyensúlyban maradjon, tovább tudjon működni.

A gyerekek többféle szerepben működhetnek, és több módon tartják fenn az egyensúlyt.

A hős szerepet nem minden esetben, de általában a legidősebb vállalja. Ő az, aki lemond a tanulásról, a jövőjéről, hamar munkába áll és pénzt keres, hogy gondoskodni tudjon a kisebb testvérekről, a szülőkről.

A bűnbak szerepet bármelyik gyerek felvállalhatja. Ő, a sértett, ő a frusztrált, ő a deviáns (lopás, csavargás, agresszió, evészavarok, öngyilkossági hajlam, stb.), vele sok gondja van a családnak, ugyanakkor normaszegő viselkedésével eltereli a figyelmet a valódi problémákról.

Az elveszett gyerek szerepébe rendszerint a középsők kerülnek, de ezt is bárki vállalhatja.
Ő az, aki a problémák között, észrevétlenül, magányosan nő fel, ő az, aki nem igényel figyelmet, és nem is figyelnek rá, ezzel tehermentesíti a családot, ugyanakkor egész életében gátlásossá válik, és később hasonlóan izolált közösségekben találja magát.

A bohóc szerepet vállaló gyermek, a kedves, a szeretni való, ő szórakoztatja a családot, és bár látszólag vidám és gondtalan, valójában görcsös félelemben él, mert úgy hiszi, ha nem tudja felvidítani a többieket, akkor a gondok, a problémák még nagyobbá válnak. A bohóc személyisége nem tud kibontakozni, mert nincs rá lehetősége, ő lesz az örök infantilis.

Minden szerep hamis énhez vezet és mivel ezek a gyerekek küldetést teljesítenek a család egységének megtartása érdekében – miközben ez távol áll a gyermeki személyiségétől –, ezért nagyban akadályozza a fejlődésüket [10].

Mindez a kötődési stílusok alapján azért érdekes és fontos, mert a kötődési történések során alapvető információkat szerzünk az énről, a másikról, valamint az én és a másik együttlétéről, vagyis az elsődleges gondozó személyekkel (általában anya, apa) kialakított kapcsolatainkról.

A gyermek mentalizációs készségének fejlődését a gondozó visszatükröző magatartása teszi lehetővé, és e visszajelzésekhez társulnak bizonyos jelentések, amely alapján a gyerek elkezdi megismerni a másik ember mentális állapotait, ugyanakkor tudatosulnak benne a saját mentális működéseinek jellemzői is és megtanulja, hogy mi a kettő közötti különbség, pl. így veszi észre saját félelmét, és tudja megkülönböztetni és szétválasztani az anyja félelmeitől [10].

Az alkoholista, a szerhasználó és az egyéb módon diszfunkcionális családban a szülők, nem, vagy csökkent módon képesek a szülői szerep betöltésére. A gyermekek igényeire nem tudnak figyelni, azokat megfelelő módon visszatükrözi, vagy torz a visszatükrözés, mert nem a gyermek, hanem saját belső tartalmait tükrözik vissza, ezért a gyermek megélt valósága és a visszatükrözött tartalom nem fedi egymást.

„Az így létrejött belső reprezentációk idegen testet képeznek majd a szelfstruktúráján belül, ugyanakkor a valódi affektusok elfojtásra, tagadásra kerülnek. A szelf fejlődése sérül, a beépített idegen részek később szükségszerűen lehasítódnak vagy kivetítődnek más személyekre, projektív identifikációk formájában. A másik jelenléte nélkülözhetetlenné válik, mert a személy csak a kivetítés árán tud megszabadulni a pszichés egyensúly fenntartását fenyegető tartalmaktól. A személyiség működésében patológiás jegyek állnak elő, ez a külső valósághoz való viszonyban, az önértékelésben, a kötődéskapcsolatokban és a stresszkezelésben egyaránt meg fog mutatkozni.” [10]

Komáromi (2021) tehát a kötődési viselkedés és a traumák átörökítésének módja közötti összefüggéseket abban látta, hogy a gyermekként traumatizált szülő biztonságos kötődése nem tud kialakulni, ezért elszenvedett traumáit nem tudja feldolgozni, így amikor maga is szülővé válik, észrevétlenül adja át gyermekeinek saját traumáit a gyermekkel kialakított kötődési stílussal és a gyermekkel történő bánásmóddal (lásd a 4 gyermekes anya példáját), mindezt együtt, méghozzá indirekt módon.

Mindezek alapján kijelenthető, hogy a biztonságos kötődés, védőfaktor lehet egy ember számára a stresszel szemben, akár egész életén át, ami a megküzdésben nagy segítség. Ugyanakkor, ha az élet első 3 évében a kötődési folyamat során trauma éri a gyermeket, az nem csak az ő életére hat ki, hanem a transzgenerációs hatás érvényesülésével, a leszármazottakéra is, akár egy-egy generáció átugrásával.

Jó tudni, hogy a legújabb epigenetikai és pszichogenetikai kutatások eredményei azt mutatják, hogy lehetőségünk van ezeket a traumákat feltárni, és az ismeretek birtokában leállítani a traumaismétlést, nem csak saját, de a leszármazottaink életében is.

 
Felhasznált irodalom
1. Daud, A., Skoglund, E., Rydelius, P. A. (2005): Children in families of torture victims: transgenerational transmission of parents’ traumatic experiences to their children. In-ternational Journal of Social Welfare, 14 (1), 23–32.
2. Varga Katalin (2011): A transzgenerációs hatások az epigenetikai kutatások tükrében. Magyar Pszichológiai Szemle 66 (3). 507-532.
3. Wolynn, M. (2017): Örökölt családminták. Félelmek, érzések és viselkedésminták melyeket a tudatunkon kívül átvettünk. Bp. Édesvíz Kiadó.
4. Deák V. (2014): Általános genetika. Bp. Typotex Kiadó
5. Falus András – Melicher Dóra – Purebl György (2015): Mentális folyamtok epigentikai szabályozás. Orvostovábbképző Szemle. 22 (1). 32-37.
6. Lipon, B. (2006): Tudat: a belső teremtő. Bp. Édesvíz Kiadó.
7. Természetgyógyász Magazin 2003. 9(10). pp. 44-45.
8. F. Galló Béla (2016): A bennünk kódolt jövő. Szombathely. Szerzői kiadás.
9. Orvos-Tóth Noémi (2018): Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Bp. Kulcslyuk Kiadó.
10. Komáromi Éva (2021): Szülői traumatizáció – gyermeki addikció In. Demetrovics Zsolt (szerk.) (2021): Az addiktológia alapjai III. [Digitális kiadás.] Budapest: Akadémiai Kiadó. Letöltve: https://mersz.hu/hivatkozas/m845aaaiii_45_p2#m845aaaiii_45_p2